„Nekem a mennyország az égbolt”

 – A stáblista tanúsága szerint a film nem kevesebb mint huszonhárom esztendőn keresztül, 1988 és 2011 között készült. Honnan ered ez a kitartó kötődés Madách Imre Tragédiájához?

– Ez egy elhatározás. Ha az ember egy ilyen munkába belefog, amiről lehet tudni, hogy akkor is, ha folyamatosan támogatják, több mint hatéves munka lenne, akkor nem lehet megállni. A kötődés tehát menet közben alakul ki. Először születik egy döntés, aztán az ember újraolvassa a darabot, és elkezd hezitálni, hogy biztos jó döntés volt-e. Az olvasás után aztán azt a kérdést kell feltenni, hogy nekem erről jutnak-e eszembe olyan dolgok, amelyek képileg rá tudnak segíteni ennek a történetnek, mondanivalónak az előadására. Volt amikor teljesen reménytelennek tűnt a dolog, nagyjából 1994-ben, amikor úgy döntöttem, hogy megpályázom a Duna Tv elnöki tisztségét. Aztán „Isten segítségével” ez nem jött össze, úgyhogy ebből a megingásból kikeveredtem.

– Mi volt az utolsó löket, amivel végül 2011-re sikerült befejezni a filmet?

– Ez Szőcs Géza érdeme. A film epizódokban megvolt 2008-ban egy olyan hangfelvétellel, amely nem ütötte meg a professzionista mércét. Voltak kisebb hibák, amiket ki lehetett javítani – nagy hibákat már nem tudtam, ahhoz sokkal több pénz kellett volna –, és Géza kérdezte meg tőlem, hogy mennyi hiányzik. Azt mondtam, hogy szerintem húszmillió. Összeszámoltuk, a húsz valójában tizenkilenc és fél millió volt, amit ő meg is ítélt nekem az akkori minisztériumi keretből, így tudtuk befejezni.

– Művészi szempontból mi volt a legnagyobb kihívás a film elkészítésében?

– Volt, ami nagyon későn jutott eszembe, de végül jól sikerült, például a paradicsomi szín. Arra nincs történelmi példa. Milyen a paradicsom? Milyen a kozmosz? Ez utóbbi nagyon hamar eldőlt bennem, mert régóta el vagyok foglalva a csillagos éggel, és tudom, hogy az egyházak mást tanítanak, de nekem a mennyország és az égbolt ugyanaz. Nem hiszem, hogy van még valami mögötte: Isten magában ebben a világban keresendő. Az eszkimószínben talán egy kicsit túl fátyolosra sikerült a köd, ott egy picit többet kellett volna látni, de nem sokkal.

– Külföldön milyen formában forgalmazzák a filmet?

– Felirattal. A DVD-n három nyelven van felirat: oroszul, angolul és franciául. Oroszországban is volt két bemutatója, és amiről még a forgalmazó nem is tud, Nyizsnyij Novgorodban is lesz még februárban egy bemutató, az lesz a harmadik. Az oroszok nagyon ráharaptak, mert nekik van egy vadonatúj Madách-fordításuk, azzal megy. Ez nem azt jelenti, hogy modernizált a szöveg. Egy irodalomtörténész ismerősöm mesélte, hogy az egyetemista lánya kérdezte, hogy miért nem „lájtosabb” a szöveg. Hát micsoda dolog ez, Madáchra azt mondani, hogy miért nem „lájtosabb”? Ennek vállalni kell az ódiumát. Számon kérték egyszer diákok is egy vetítés után, hogy nagyon nehezen érthető a szöveg. Válaszul megkérdeztem, hogy melyik szóval volt a baj: a rózsa, a levél, a szerelem, a küzdés – melyik nem érthető? Természetesen Madách jambuskényszeres nyelvezete nehéz, de ez nem baj, Shakespeare-t is a jellegzetes shakespeare-i nyelvezettel fordítjuk magyarra. Megőrülök, amikor azért fordítják le, hogy még érthetőbb legyen.

– Mennyire közönségfilm Az ember tragédiája?

– Szerintem szűk közönségnek szól. Az, aki eljön a vetítésre, és végigüli, már eleve tudja nagyjából, hogy milyen fába vágja a fejszéjét. Emlékszem, hogy 17 éves koromban nekem is beletört a bicskám a szövegbe, amikor azt kötelező olvasmányként el kellett olvasni, hiába láttam korábban színpadon. Arra is gondoltam, hogy nagy segítség lehet diákoknak, mert igaz, elég sajátos interpretációt kapnak a két és fél óra alatt, de azért ebből már lehet felelni – akár ötösre is, ha nem emlegetik a nevemet.

– A film szövete igen sűrű és bonyolult, talán még a szövegnél is sűrűbb, hiszen a történet vizuális síkkal egészül ki. Célul tűzte ki, hogy végül mégis érthető, követhető legyen – akár a gimnazista számára is?

– Ez egy ponton túl már nem számít. Nem tudok más agyával gondolkodni, végül úgyis az a fontos, hogy nekem tessék. Csak abban bízom, hogy még van néhány tízezer ember, akinek szintén tetszik. És úgy tűnik, annyian már vannak, szóval nagy baj nincsen. Soha sem arra törekedtem, hogy sokmilliós nézőtáborom legyen. Volt egy csodálatos pillanat a János vitéz esetében, amikor másfél millió nézőt sikerült öszszehozni. Az egy másik tábor, amelyik a Tragédiára kíváncsi. Ugyanakkor a forgalmazóm szerint óriási sikernek számít a mostani húszezer néző is. Amellett, hogy változtak a mozilátogatási szokások, az is számít, hogy egyre elterjedtebb az internet, már onnan is lelophatják, vagy megveszik DVD-n, esetleg megnézik később a televízióban. Elindult a film élete, és nagyon remélem, hogy túlél engem, mert az nem jó, ha az ember éli túl a műveit.