„Az erdélyiség nem művészeti irányzat, hanem életérzés"

Az első világháború után, mikor Erdélyt elcsatolták Magyarországtól, az erdélyi életérzés felerősödött, a nemzeti öntudat nemhogy csökkent volna, épp ellenkezőleg: jobban odafigyeltek az emberek a hagyományokra. A művészetekben – irodalomban, zenében, képzőművészetben, építészetben – is erőteljesebben kifejezésre jutott az erdélyiség mibenlétének megnyilvánulása.

Az erdélyiség mint történelmi szerep már 1920 előtt is létezett, majdhogynem egzisztenciális szerepet töltött be – mutatott rá Banner Zoltán. „Egyszerűen csak figyeltem az erdélyi művészetet, és ebből vontam le a következtetést, hogy mekkora szerepe volt abban, hogy a magyarságnak volt hova nyúlnia, voltak gyökerei, amelyekbe kapaszkodhatott, amikor mindenét elvették” – vallotta a Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja a Bernády-házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt. Mint mondta, a művészek sokkal érzékenyebbek a történelmi eseményekre, mint az átlagemberek, még meg sem történik a baj, éppen csak „benne van a levegőben”, de ők már érzik. „Az első világháború előtti években érezhető volt a pusztulás szele. Az Osztrák–Magyar Monarchia jól működött, gazdasági, szellemi, kulturális fellendülés jellemezte, a kreativitás táptalajra talált, ám ezt a nyugati nagyhatalmak nem nézték jó szemmel, ezt meg kellett szüntetni” – értékelte a múlt történéseit Banner.

„A transzszilvanizmus, mint kifejezés nem mindenki számára érthető, vannak, akik zavarba jönnek, úgy értelmezik, mint valamilyen stílusirányzatot. Holott ez nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, szimbolizmus vagy kubizmus, ez egy életérzés, egy világszemlélet\" – hangsúlyozta az előadó, aki szerint az erdélyi művészet a magyar identitás megőrzésének egyik alappillére.

A művészettörténész az erdélyi értékekről beszélve kitért Gyulafehérvárra, a Szent István király alapította püspökségre, Kolozsvárról mint Mátyás király szülővárosáról beszélt, míg Nagyvárad Szent László városa, valamint a magyar szecessziós építészeté. A transzszilvanizmus Kós Károly nevéhez kötődik a leginkább, aki „kissé naiv” volt, amikor hitt abban, hogy a hatalomváltást követően a románok értékeinket nem akarják maguknak kisajátítani, nem akarnak minket beolvasztani – osztotta meg észrevételeit Banner Zoltán. A transzszilvanizmus akkor élte virágkorát, amikor a bezártság, az elszigeteltség jellemezte Erdélyt, a diktatúra idején, amikor az identitás megőrzése volt a tét. Az utóbbi 20–25 esztendő azonban nem tett jót a transzszilvanizmusnak, bár most is épp olyan nagy szükség van a hagyományok őrzésére, a nemzeti jelleg megtartására, mint korábban.