A néptánc is lehet kortárs – Interjú a Maros Művészegyüttes vezetőjével

– 2013 augusztusában nevezték ki a Maros Művészegyüttes élére. Milyen problémákkal kell megküzdenie ebben a tisztségben?

– Gyakorlatilag mindenért én felelek, ami az előadásokhoz kapcsolódik. Tehát a zenekar és tánckar tevékenységéért felelek, de én tartom a kapcsolatot az irodával, a vezetőséggel, valamint a műszaki kollégákkal is. A szervezővel eldöntjük, hova megyünk turnézni, milyen előadással, az előadás az adott színpadon elfér-e. Nekem kell ellenőrizni, hogy minden jól menjen a zenekarban, tánckarban, rendben legyen a hangosítás, a fénytechnika.

Az a baj, hogy Erdélyben a kultúrházak nincsenek úgy felszerelve, hogy minden alkotást megfelelően bemutathassunk. Itt van például a Fekete-piros, amelyet a rendező a Maros Művészegyüttes színpadára álmodott meg, viszont ha elvisszük például Szovátára, akkor újra kell gondolni az egészet az ottani körülményeknek megfelelően. Közben pedig az előadásokról is gondoskodni kell. Jelenleg öt műsor fut egyszerre, ilyen sok még nem is volt az együttes történetében.

– Mikor kezdett el néptánccal foglalkozni? Mikor került a Maros Művészegyütteshez?

– Kilencévesen, 1991 márciusában kezdtem el népi táncot táncolni a szüleim javaslatára a
meggyesfalvi Bokréta táncegyüttesben. 1995-ben jöttem át a Maros Művészegyüttes utánpótláscsoportjába, a Napsugárba. Ott táncoltam \'99-ig, de \'98-ban már bejártam próbákra a Maros Művészegyüttesbe, ahol \'99 decemberében alkalmaztak is. Ott táncoltam 2013 márciusáig, amikor is féléves fizetetlen szabadságot vettem ki, saját együtteseimmel foglalkoztam, és Németországba mentem.

– Fiatal kora ellenére oktatással is foglalkozik, több tánccsoportot is alapított. Hogyan válik valakinek a tánc hivatásává?

– Ez érdekes kérdés, én is csak tavaly döbbentem rá arra, hogy ez az életem. Tizennégy év oktatás van a hátam mögött, számos táncegyüttest felneveltem és vezetek, rengeteg tanítványom van az együttesben is, akik nálam kezdték, aztán hivatásosak lettek. Aztán vannak saját együtteseim is. A Kökényes Dicsőszentmártonban, amely 2004-ben alakult, száz gyerek három korcsoportban táncol, illetve most indul a negyedik is az óvodában. Van a Kikerics Segesváron. Ezeket én alapítottam, és én vagyok a művészeti vezetőjük. Négy éve pedig aktív oktatója vagyok a marosmagyarói hagyományőrző táncegyüttesnek, a Csurgónak.

Ezenkívül most akarjuk újraéleszteni a Vásárhelyen 2006-ig működő ifjúsági táncegyüttest, a Borókát, amely megszűnt. Több régi taggal együtt – többek közt Moldován Emesével és Portik Vilmossal – úgy döntöttünk, hogy felélesztjük. Tehát folyamatosan jelen van a néptánc az életemben, arra azonban, hogy nem is tudok nélküle élni, Németországban döbbentem rá a tavaly, amikor felajánlották, hogy ott dolgozzak egy gyárban jó pénzért. Feltettem azonban a kérdést magamnak, hogy életem eddigi részét miért fordítottam a művészetre, ha most szalagmunkás leszek. És arra jutottam, hogy engem nem érdekel a pénz. Inkább beérem negyedannyival, de a táncot nem tudom abbahagyni.

– Sokak viszont nem érik be a művészet szeretetével. Nehéz ma új tagokat keresni a csapatba?

– Nagyon nehéz. Sokfelé kell szakadni a mai világban, hogy meg tudj élni a táncból. A fiatalok pedig a kevés pénz miatt nem is nagyon jelentkeznek. Annak idején, amikor nekem mondták, hogy megpróbálhatok az együttes tagja lenni, tizennyolcan voltunk a versenyvizsgán, és nagyon kemény szakmai zsűrizés volt. Én ott aludtam a próbateremben, csak hogy minden műsort beszívjak magamba minél hamarabb, s azt tudjam értékesíteni.

Most azonban versenyvizsgát hirdettünk, s egy jelentkező volt az egy helyre. Ha meg hívok fiatalokat, és nagyon jó táncosokat, azt a választ kapom, hogy ilyen kevés pénzért nem táncolnak. Ez a probléma. Az állam olyan kevésre értékeli ezt a műfajt, hogy abból nem lehet megélni. De hál\' istennek, most nem panaszkodhatom: velem együtt tizenhárom fiú és tizenkét hölgy van az együttesben.

– Ön aktív táncosként is részt vesz az együttesben. A művészeti vezetői tisztség hogyan befolyásolja ezt?

– Más együttesekben a művészeti vezetők rég nem táncolnak, igaz idősebbek is, mint én. Nekem most harminckét évesen nehéz lenne teljesen kiszállni. Pedig néha meg kell tennem, mert csak úgy tudom kívülről nézni, hogy jól megy-e az előadás. De nagyon nehéz abbahagyni. Mindegyik előadásban szerepelek, de olyan részletben, hogy attól még tudjam figyelni az egészet, ha nem is elölről, legalább oldalról.

– Milyen célokkal vállalta el a művészeti vezetést?

– 2012 nyarán végeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán, a rendezői szakon szeretném folytatni a tanulást. Úgy gondoltam, hogy a tisztség betöltése nekem is lehetőség arra, hogy gyakorolhassam, amit tanultam, illetve az együttesnek is szeretnék segíteni a fejlődésben. Célom, hogy a folklór erős képviselete mellett, kicsit még elbarangoljunk a kortárs táncszínházi világba is, illetve belekóstoljunk új dolgokba, például a flamencóba.

– Hogy látja, van jövője a néptáncnak? Miért hasznos ma?

– Van. Úgy érzem, hogy a néptánc is kortárs, csak hinni kell benne. A néptánc befolyásolni tudja az ember életét, javítja azt. Amellett, hogy közösségben vagy, a tánc javít a testtartáson, a járáson, javulnak a reflexek – akkor is, ha nem lesz hivatásos az ember.

– Nemcsak vezetőként, versenyzőként is megállta a helyét, hiszen ötszörös Kárpát-medencei verbunkbajnok. Az új tisztsége hogyan befolyásolja a személyes érvényesülését?

– A Zalaegerszegen megrendezett Kárpát-medencei verbunkverseny ötszörös győztese vagyok, emellett kétszer nyertem a budapesti legényesversenyen is. Én azonban rövidesen abbahagyom a versenyzést, még egyen szeretnék megméretkezni, a békéscsabai szólótáncfesztiválon. Ezt követően átadom a terepet a tanítványaimnak, a követező generációnak. Illetve a szervezésnek, hiszen idén nagy dologra készülünk: szándékunkban áll megszervezni a város első verbunkversenyét a Vásárhelyi Forgatag keretében.

Ezzel egy 14 éves álmom valósulna meg. Itthon ugyanis nincs versenyzési lehetőség. Kétévente szervezik meg az erdélyi magyar hivatásos táncegyüttesek találkozóját, de annak sincs igazán versenyjellege. Én egy egészséges versenyszellemet szeretnék, hiszen nálunk is vannak, akik megmérkőzhetnek egymással.