Verseny az Északi-sark kincseiért

Az orosz duma két képviselőjével a fedélzetén a Fjodorov akadémikusról elnevezett kutatóhajó – amely előtt egy atommeghajtású jégtörő nyitott utat – nemcsak a nemzetközi diplomácia, de a NATO felderítő repülőgépeinek figyelmétől is kísérve érte el az Északi-sarkot. Az expedíció fő attrakciója, hogy mini-tengeralattjáróval először merültek a pólus alatti tengerfenékig: a Mir–1 és a Mir–2 4200 méteres mélységben elérte a talapzatot, és kitűzte a titánkapszulába foglalt orosz zászlót. A kísérlet valóban korszakos, hiszen a jégpáncél alatt időről időre közlekednek ugyan amerikai és orosz tengeralattjárók, ilyen mélyre azonban még nem ereszkedtek. A megkülönböztetett figyelem azonban valójában mégsem az expedíció tudományos, jóval inkább politikai céljainak szól. Moszkva fő célja ugyanis, hogy az újabb kutatások révén bizonyítsa, az úgynevezett Lomonoszov-árok a tenger felszíne alatt közvetlenül az orosz szárazföldhöz kapcsolja az északi pólust. Erről korábbi expedíciók során orosz vélemények szerint már idáig is sok bizonyíték áll rendelkezésre. Ha ugyanis az északi-sarki tengerfenék és Szibéria egyazon kontinentális talapzaton található, akkor moszkvai jogértelmezés szerint Oroszország igényt tarthat egy egészen az Északi-sarkig kiterjedő sávra. Ez azt jelentené, hogy csaknem egymillió négyzetkilométer feletti területre tenne szert, jogot nyerve a természeti kincsek kiaknázására is a Csukotka–Murmanszk–Északi-sark háromszögben.

Jelenleg egy 1982-es ENSZ-határozat alapján az északi pólus egyetlen államhoz sem tartozik, míg a sarkkörön belül területtel rendelkező öt országot – Oroszországot, az Egyesült Államokat, Kanadát, Norvégiát és Grönland révén Dániát – egyenként 200 mérföldes, 320–320 kilométeres, úgynevezett gazdasági zóna illeti meg határain túl az Arktisz irányában. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia azonnal elutasítóan reagált az orosz felvetésekre. A washingtoni külügyminisztérium felháborodva a nemzetközi normák felrúgását emlegette, s az Arktisz bekebelezéséről beszélt. Londonban a geológiai társaság egyik tagja, Ted Nild szólalt meg, aki elképesztőnek nevezte, hogy a geológiai szerkezetek befolyásolják egy-egy terület hovatartozását. Úgy véli egyébként, hogy a Lomonoszov-árok nem a kontinentális talapzat része, hanem olyan pont, amelyből két tektonikus lemez indul ki, s nemcsak Oroszországot, hanem a másik végén Kanadát is érinti, így Ottawa ez alapján igényt tarthatna egész Eurázsiára. Kanada ilyet ugyan nem mond, ám már az orosz expedíció hírére meghirdetett egy hétmilliárd dolláros, kifejezetten sarkkutató flotta építésére szolgáló programot. Ennek keretében háromnapos látogatásra az Északi-sarkra indult Stephen Harper kanadai kormányfő, minden bizonynyal a terület feletti kanadai fennhatóság kinyilvánítását célozva. A miniszterelnök ígérete szerint Ottawa több milliárd dollárt áldoz arra, hogy megvédelmezze Kanadának az Északi-sarkvidék feletti szuverenitását, sőt a kormányfő várhatóan még a héten bejelenti, hova képzelték el az Északi-sarkon megépíteni tervezett mélytengeri katonai kikötőt. Beindultak az amerikaiak is, s rádióadások lehallgatásából kiderült, hogy szintén a sarkvidéki tengerfenék kutatására küldenek gyorsan expedíciót Norvégiából az Arktiszra. S hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a dánok is felállítottak egy kutatócsoportot, hogy megvizsgálják, Grönland összekapcsolódik-e a Lomonoszov-árokkal. Brian McDonald katonai elemző ezzel kapcsolatosan megjegyzi, egy zászló kitűzése még kevés ahhoz, hogy valaki kiterjessze saját felségterületeit az Északi-sarkon. Mint hozzáteszi, egyértelműen be kell bizonyítani, hogy a pólus ugyanazon a talapzaton található, mint az illető ország szárazföldi része. Ehhez bonyolult és hosszú vizsgálatokra van szükség, amelynek költségei egy Holdra irányuló expedícióéval vetekednek.

E tudományos vita egyébként már régóta zajlik, Oroszország is felvázolta a sarkköri sávra vonatkozó igényét már 2001-ben. Az Arktisz iránti érdeklődést közben az keltette fel, hogy a globális felmelegedés következtében belátható közelségbe került a sarkköri jég elolvadása. Tudósok szerint ez már 2040 körül bekövetkezhet. Ha pedig az északi pólus megszabadul a jégtől, kiaknázhatóvá válnak az alatta rejlő kincsek – becslések szerint itt található a Föld olajtartalékának mintegy ötöde –, s új tranzitutak nyílnak meg. Mindez pedig természetes módon kérdések sorát veti fel e térség szuverenitásával kapcsolatban. Mint látjuk, már most.

Stier Gábor, Magyar Nemzet