Amerikai elnökválasztás: nagy pénz, nagy politika

Mi a szabály?

Az amerikai modern kori választások históriájában 1971-ben hoztak először törvényt, amely megkövetelte a jelöltektől – akár elnökjelöltségre, akár képviselői vagy szenátori megbízatásra pályázóktól –, hogy a kampányra költött minden egyes dollárral elszámoljanak. Az 1974-ben, a Watergate-botrány után létrejött Szövetségi Választási Bizottság (FEC) aztán éppen azt kapta feladatául, hogy az 1971-es törvény betartásán őrködjék. A politikusok részben saját pénzükből, részben kölcsönökből, részben pedig adományokból finanszírozzák kampányaikat.

Az amerikai gyakorlatban ismert az úgynevezett „kemény pénz” és az úgynevezett „puha pénz” fogalma: a „kemény pénz” a Szövetségi Választási Bizottságon keresztül, a törvény szabta keretek között „érkezik” a preferált politikus kampányára, és az összeg maximum 2700 dollár lehet, a „puha pénzt” viszont a sajtó szerint mindenféle más módokon, a Szövetségi Választási Bizottság megkerülésével, lényegében ellenőrizetlenül utalják a politikusoknak és a pártoknak többnyire „pártépítés” címén. Ezért először 1978-ban, majd 1988-ban igyekezett az FEC szabályozni a „puha pénzeket”, ám eredménytelenül.

A „puha pénzt” egyébként nevezik „sötét pénznek” is, és a szabályozására tett kísérletek sorban elbuktak. A kampányfinanszírozás reformjával az 1980-as évek eleje óta próbálkoznak a politikusok, sikertelenül. Még kétpárti törvényjavaslatok is születtek (John McCain republikánus és Russ Feingold demokrata párti szenátorok nevéhez kötődve), de a javaslatokat a kongresszusban rendre leszavazták.

2010 óta még több pénz folyik be

Közben a politikába óriási mennyiségű pénz folyik be. Kivált 2010 óta, amikor az amerikai legfelsőbb bíróság döntése nyomán lehetővé vált, hogy vállalatok, szakszervezetek és magánszemélyek (akár névtelenül is) a kampányfinanszírozás addigi keretein kívül – és felül –, korlátok nélkül támogathassanak olyan szervezeteket, amelyek egy-egy politikus képviselte ügyben foglalnak állást. Ezzel lényegében az adott politikus kampányát támogatva.

Ezeket a szervezeteket politikai szuper-akcióbizottságoknak (super PAC-oknak) nevezik, hivatalosan függetlenek a pártok és a politikusok kampánystábjaitól, de – amint azt a Politico című lap a minap megjegyezte – valójában „vastagon” kiveszik részüket a kampányfinanszírozásból. Úgy adnak dollármilliós támogatásokat a politikusoknak – jelen esetben az elnökjelölt-aspiránsoknak –, hogy megkerülik a törvényt.

A szövetségi törvény megköveteli valamennyi elnökjelölt-aspiránstól, hogy a Szövetségi Választási Bizottságnál bejelentsen a kampányra kapott minden adományt. Igaz, az adatközlés nem vonatkozik a politikai szuper-akcióbizottságoknál landoló óriási summákra, de a rendszeresen beadott jelentések azért bepillantást engednek abba, hogy ki kit támogat és mennyivel. A szándékok pedig kikövetkeztethetőek.

A mostani előválasztási folyamatban kevés politikust ért annyi kritika amiatt, hogy honnan kap anyagi támogatást – és mekkorát –, mint Hillary Clintont, a Demokrata Párt elnökjelöltségére esélyes volt külügyminisztert. Vetélytársa, Bernie Sanders vermonti szenátor folyamatosan faggatja őt a Wall Streethez kötődő kapcsolatairól, s azt állítja, hogy ezek veszélyesek, megkérdőjelezik Clinton függetlenségét. A volt külügyminiszter januártól március közepéig 130 millió 443 ezer 637 dollárt gyűjtött a kampányára. Ez csak a választási bizottságnál bejelentett „kemény pénz” összege.

Nagy kritikusa, Bernie Sanders 96 millió 311 ezer 423 dollárt gyűjtött be, az ő adományai „kisemberektől” érkeznek, húsz-harminc-ötven dolláros felajánlásokkal. Sanders egyébként nemcsak bírálja a nagyvállalati donorokat és a politikai szuper-akcióbizottságokat, hanem – a Huffington Post információi szerint – vissza is küldött adományt, amelyet történetesen az egyik gyógyszergyártó cég volt vezérigazgatója utalt át neki.

A republikánus elnökjelöltségért küzdő politikusok szintén nem kevés pénzt kapnak a politikai szuper-akcióbizottságokon keresztül.

Járai Judit/MTI