Ne színleljük a vallástalant!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

Az emberek között kevés a hitetlen. Már nagyobb százalékban akadunk közönyösekre. De mindkettőt felülmúlja a „gyávák” tömege. A vallási gyávaság nagyon emlékeztet a Púposok országa című gyermekmesére. A púposok országában – úgy tudták az emberek – mindenki púposnak születik. Púpos volt ott még a király is... Egy bőséges és igen víg szüret alkalmával azonban nagy meglepetés érte a népet. Zajgott a jókedv. Ropták a táncot. Persze, púppal és üggyel-bajjal. A vidám táncolók egyike azonban nem jutott párhoz. Egy ideig magányosan bokázott, de aztán jókedvében lekapta hátáról a műpúpot, azzal táncolt. Volt nagy meglepetés. De csak egy percig. A jég megtört. S a táncos híján állók egymásután hátukhoz nyúltak, lekapták műpúpjukat, s járták az eszeveszett táncot. Mindenki igyekezett megszabadulni a tehertől és a szégyentől. Kisült, hogy a púposok országában csak egyetlen púpos ember volt. A többi? A többi utánozta egymást.

A vallástalanság is legtöbbször csak efféle műpúp. Egy valaki megkezdte a hitetlenkedést, s a másik utánozta. Akkor aztán a többi sem akart lemaradni. Miért ne lenne ő is hitetlen?! S megtörténik az, hogy az egyik a másik miatt rakja magára a púpot... Ezt a műpúpot hordozta magán ifjúkorában hippói Ágoston is. Milyen megindítóan panaszkodik a későbbi szent! „Nem voltam nagyon gonosz, sem hitetlen, de annak mutattam magamat, nehogy romlott cimboráim kigúnyoljanak...” Ezt az álpúpot hordozza az a félénk hivatalnok, alkalmazott, alárendelt, aki ellenkező világnézetű hivatalfőnöke lelki ferdeségét vallja hiszekegyjének... Ezt a műpúpot cipeled magaddal talán te is, kedves testvérem. Mert gyáva vagy, s nem mersz színt vallani. Kifejezéstelen arcot öltesz, mikor pedig hitet kellene tenned. Együtt fújod a tüzet a széllel. Szót emelsz a kinyilatkoztatás ellen. Pedig lelked mélyén felsír az igaz és jó gyermek hangja ...

Testvérem, ne játszd a vallástalant! Hiszen ez csak műpúp rajtad. Valld be legalább önmagad előtt, hogy a nagy hangon hirdetett „felvilágosodottság” sokkal több gonddal van tele, mint a Szent Antalos nénikék gyertyafényes hite! Valld be, hogy este, mikor senki sem látja, ruháiddal együtt leveted púpod is, odaülsz ágyad szélére, és imádkozol! Helyes. De ne félj nappal sem! Ne félj akkor sem, ha látnak! Akkor sem, ha figyelnek. Sőt ilyenkor légy még hősiesebb ember! Legyen ez a jelszavad: Az ár ellen! Még ha egymagadban vívnád is a vértanúk és hitvallók harcát, akkor se add meg magad a helytelen áramlatnak.

Testvérem, ne hitetlen légy, hanem hívő! Tárd fel előttem lelkedet, s engedd meg, hogy kiszélesíthessem rajta a keresztény és katolikus gondolkodás szivárványívét. Engedd meg, hogy felhangoljam lelked nagy zongoráján az érzelmek húrjait, s megüthessem az Isten-himnusz akkordjának hangjait!

És most feladok egy találós kérdést. Ha megfejted, kezedbe kapod hitetlenséged kulcsát, megérted magadat, s megértesz mást. Én vagyok a leghatalmasabb valaki – így szól a találós kérdés –, mert:

Én tartom távol az embereket a misehallgatástól... Én akadályozom meg őket abban, hogy kinyissák szájukat, amikor becsmérlik a vallásukat... Én merevítem meg azok térdét, akik meg akarnak hajolni az Oltáriszentség előtt... Én fogom meg a kezet, amely keresztet készül vetni... Én vagyok a „liberalizmus” vezérlő fejedelme... Hogy ki vagyok? A Világ!

Igen, a világ, mely olyan mesterien érti a módját annak, hogy megfélemlítse az embereket azzal, hogy rájuk süti a bélyeget: „bigott!” A bigott szó német összetétel: bei Gott! S annyit jelent: Istennel élő... istenes. A világ sajnos olyan mellékjelentést adott ennek az összeolvasztott szónak, amely teljesen kiforgatta eredeti értelméből. Ennek a szónak ma olyan mellékíze van, hogy sokak szemében sértésszámba megy. A bigott szó mai értelmét nem könnyű körülírni. Sokszor azok sem tudják, akik használni szokták. De ott van a széles köztudatban, hogy ez a szó szégyenbélyeg, s aki a homlokán hordja, az korlátolt, elfogult, hasznavehetetlen, gerinctelen, és megkötött szellemű. Talán egy kissé ütődött is. Ilyen értelemben és hanghordozással használják manapság a bigott szót. Nem kétséges, hogy ez a szó mérgezett hegyű nyíl, amellyel értékes meggyőződéseket vesznek célba, hogy leterítsék őket. Sajnos, sok embert sikerül is megfélemlíteni, s ezek nagyon vigyáznak arra, nehogy átessenek a vallásosság ama vonalán, amelyen túl már a bigottok csúsznak és másznak. Ez a szó riasztó címke, melyet ha valakinek a homlokára ragasztanak, értékében fogyatkozik a világ előtt. A bigott – így tartják egyesek – elfogult mint hivatalfőnök, s hasznavehetetlen mint társadalmi lény.

A keresztény léleknek a megbékélését a halállal szépen fejezi ki néma barátoknak is nevezett a karthauzi barátok egyik érdekes szokása. Ezek a szigorú életű szerzetesek ugyanis sohasem beszélnek. Ha találkoznak, ezzel a két szóval köszöntik egymást: „Memento mori – gondolj a halálra!” Húsvétvasárnap azonban megcserélik a köszöntést. Tavaszi kankalint tépnek a kertben - ugyanis mindegyiknek van egy kis kertecskéje a kunyhója mellett –, ezt a kis virágot, melyet a nép égi kulcsvirágnak is nevez, átnyújtják egymásnak e szavakkal: „Memento vivere – gondolj az életre!” Mintha azt mondanák: „Gondolj a feltámadt Krisztusra, aki legyőzte a halált, és elvette a halál fullánkját”. Gondoljunk rá mi is örvendező lélekkel. A mai szentmiseáldozatunk is az legyen, amit a húsvéti énekünk ismétel szüntelen: „Föltámadt Krisztus e napon, alleluja, hála legyen az Istennek, alleluja!”