Karnyújtásnyira egy ifjúsági világbajnokságtól – múltidézés Kilin Zoltán egykori kolozsvári labdarúgóval

Nánó Csaba 2019. február 12., 14:04 utolsó módosítás: 2019. február 13., 21:30

Korosztályának egyik legtehetségesebb labdarúgója volt. Aztán egy furcsa esemény lefékezte kibontakozó karrierjét. Kilin Zoltán még nem volt tizenhét éves, amikor a kolozsvári vasutasok nagycsapatába is bekerült, de alig több mint egy évtizeddel később abba is hagyta a focit.

 

Kilin Zoltán – sportosan 50 felett is Fotó: Facebook

– Édesapád ismert labdarúgó volt, és te sem estél messze a fától. Hol és hogyan kezdődött pályafutásod?

– Apám csatár volt, mások mellett a híres Kovács István is edzője volt. Nálam a sport nem is a focival, hanem az úszással kezdődött. Egész jól ment, kilencévesen országos harmadik lettem. Később is nyertem megyei úszóbajnokságokat 50, 100 és 400 méteren. Ígérték, hogy elvisznek felkészülési táborba és az országos bajnokságra, de csak a kereten kívül, szüleim fizessék az ott-tartózkodást. Ez apáméknak nem tetszett, és többet nem engedtek edzésre. Pedig jobb eredményeim voltak, mint annak, akit beneveztek a bajnokságra.

Végül is úgy kerültem a focihoz, hogy 11–12 éves koromban apám elvitt egy öregfiúk-meccsre. Nem voltak elegen, beállítottak engem is. Amikor egy Fábián nevezetű bankigazgató és Szoboszlay Miklós edző meglátták, hogyan játszom, azonnal szóltak, hogy jelentkezzem az U csapatánál. Lehet, ha ott ragadok, másképp alakul a sportolói karrierem.

Ám édesapám, aki annak idején a Vasutasoknál játszott, ragaszkodott ahhoz, hogy a CFR-nél kezdjem a focit. 16 és fél évesen már a nagycsapatba is bekerültem.

– Emlékszel az első mérkőzésedre a nagyok között?

– Igen, Brádon játszottunk az Aurullal a másodosztályban. Még a rádió is közvetítette a második félidőt. Volt egy lövésem a tizenhatoson kívülről, de a kapus kitornászta a lécre. Emlékszem, Ion Crăciunescu volt a játékvezető, a 88. percben büntetőt ítélt ellenünk, aztán az utolsó percben még adott egyet, hogy biztos legyen a vereségünk. Mindez 1979 őszén történt…

– Hány mérkőzést játszottál ifiként a felnőttek között?

– Nem tudom, de nagyon sokat. Abban az időben kötelező volt egy ifivel végigjátszani a meccset, és az rendszerint én voltam.

– Kik voltak a csapat meghatározó játékosai?

– Fel tudnám sorolni az egész csapatot. Kiemelkedett közülük Nágel Zoli, a kapus, aki szárnyai alá vett engem, amikor felkerültem a nagycsapatba, de ott volt még Țegean Guszti, a CFR legendás játékosa, aki később az U-ban is remekelt.

Egyébként úgy kerültem fel közéjük, hogy egy iskolajátékon, amikor a nagyok játszottak a tartalékokkal, háromszor kirúgtam a labdát Țegean lába között. Ifiként!

Jó volt a technikám, ballal, jobbal lőttem kapura, én végeztem szögleteket, ez nem okozott gondot.

– Ki volt akkor a CFR edzője, milyen volt az élet a nagycsapatban?

– Constantin Rădulescu volt az edzőnk, akiről most el van nevezve a stadion. Egy soviniszta gazember volt,

apámat 28 évesen elküldte a csapattól, mert szerinte már túl öreg volt. Pedig 11.2-t futott száz méteren, atlétikában a román rekord akkoriban alig volt ennél kevesebb. Egy időben három Zoltán volt a nagycsapatnál – Nágel, a kapus, Raduch, a csatár, és én, a középpályás –, és igazság szerint mindegyikünknek lett volna helye a kezdő tizenegyben. De egyszerre sosem voltunk a pályán, három Zoltán túl sok lett volna…

Egyébként a CFR-nél akkor sem volt, és, ahogyan látom, most sincs jövője az ifinek. Inkább hoztak máshonnan játékosokat, mint hogy saját nevelésű focistáikat futtassák.

Pedig voltak és vannak tehetséges fiatalok. Az igazság az, hogy valamilyen okból az idősebbek sem karolták fel a fiatal játékosokat – talán irigységből, talán félelemből, nem tudom. Engem is egyedül Nágel támogatott, azt is megengedte, hogy ifiként tegezzem, ami nagy dolog volt. A többiek nem nagyon haverkodtak, inkább szidtak, mint szódás a lovát. Țegean például, annak ellenére, hogy jól beszélt magyarul, nem is kommunikált velem, miután bekerültem a csapatba.

17 évesen a Kolozsvári CFR nagycsapatának mezében

– Az edzőket manapság „Misternek” szólítják, még ha harmadrangú csapatnál is dolgozik. Ti hogyan szólítottátok Rădulescut?

– Doktor úrnak, mert tényleg orvos volt. A gúnyneve viszont „feles” volt, mert alacsony termetű, alig 160 centi magas volt. Egy kis diktátor… Az első, akiről tudom, hogy Misternek szólították, amikor Kolozsváron edzősködött, Cornel Dinu volt. Lehet, ő kérte ki magának, nem tudom.

– Voltak előre lejátszott mérkőzések?

– Persze hogy voltak. A megyei szinttől elkezdve mindenhol. Sajnos ez hozzátartozik a focihoz. De mindig a tolvaj kiált tolvajt.

Nekem ne meséljenek a fővárosi csapat képviselői, hogy a vidékeik adták-vették a mérkőzéseket. Ők is ugyanazt csinálták a Dinamóval és a Steauával az élen.

– Bizonyára játszottál nagy román játékosok ellen is. Emlékszel rájuk?

– Az 1970-es mexikói világbajnokságon részt vett román válogatott tagjai közül sok ellen játszottam. Vajdahunyadon volt akkoriban játékos-edző Mircea Lucescu, ott játszott Dumitrache, Radu Nunweiller. Egy Neamțu nevezetű középhátvédünk volt, később első osztályú játékos lett az U-nál. Jól megtermett srác volt, mondták neki, vigyázzon, mert Dumitrache – aki amúgy elég alacsony volt – életveszélyes, ha fejelni tud, az gól. Ne vicceljetek – mondta Neamțu –, nem érzitek, hogy a törpe piaszagú, be van rúgva? Az életben nem lő gólt mellőlem.

Első félidőben semmit sem csinált a pályán Dumitrache, valószínűleg józanodott. Félidőben 2-1-re vezettünk a Corvinul otthonában! A másodikban aztán beállt Lucescu is, úgy elkezdtek focizni, hogy olyat még nem láttam. Dumitrache kétszer hagyta állva Neamțu barátunkat, egy méteren négyet vert rá. Úgy indult, mint a puskagolyó, öt perc alatt két gólt fejelt, és ezzel kérte is a cserét.

Lucescu csak annyit kiabált utána, hogy két sörnél többet ne igyon a szauna előtt…

Később elkerültem Marosvásárhelyre az Elektromaroshoz, játszottunk egy edzőmérkőzést az 1986-ban BEK-et nyert Steaua csapatával. Érdekesség, hogy ők ezért a világraszóló győzelemért nem kaptak valutát, de bemutatómeccsekkel járták az országot.

Kolozsváron például bevitték őket a cipőgyárba, ahonnan hat pár bőrcipővel távoztak, az Elektromarosból mindegyik hazavitt egy-egy videólejátszót, színes tévét. Ott volt az egész BEK-győztes csapat.

Állítom, hogy a tiki-takát nem a barcelonások találták ki. Ezek a steauások két érintésből játszottak, úgy forogtak a középpályán, hogy nem tudtad, melyik kicsoda. Nagyon tudtak futballozni. Lăcătuș úgy futott, mint a nyúl, Majearutól nem lehetett elvenni a labdát, eszméletlenül technikás volt.

Bölöni Laci meg futtatta őket, ugyanakkor ő futott legtöbbet, hajtotta az egész csapatot. Szidta is őket, de hát a káromkodás olyan a focipályán, mint civileknél a köszönés…

Balról a harmadik Kilin Zoltán, a nagy reménység

– Végül miért nem ragadtál meg a nagycsapatban?

– Mert elvittek katonának. De volt ennek egy csúnya előzménye is. Az Aninával játszottunk a fellegvári stadionban, kiesőzónában voltunk, és mindenáron nyerni kellett. 1-0-ra vezettünk, amikor Țegean szabályosan leütötte az ellenfelét a középpályán. Nagy kavarodás lett, mindenki kiabált, a játékvezető a partjelzőt kérdezte, mi történt, sokan rám mutattak, hogy én voltam a tettes. A bíró előbb Țegeant akarta kiállítani, de addig kiabáltak vele és bizonygatták, hogy nem ő volt, hogy végül nekem adott piros lapot. Hiába mondtam, hogy 30 méterrel odébb voltam, semmi közöm a dologhoz.

Amikor mentem le az öltözőbe, Rădulescu, az edző felém köpött, a másodedző meg elküldött melegebb éghajlatra. Végül győztünk, nem estünk ki, de a történet után már az ebédnél sem ülhettem le a csapattársakkal.

A másodedző részegen eljött hozzánk, káromkodott, szidott, hogy piros lapot kaptam, otthagytam a csapatot a bajban. Ez már apámnak is sok volt, kidobta a házból. Két fordulóra fel is függesztettek, onnantól kezdve pedig mellőztek a csapat összeállításnál. Folyamatosan szekáltak, még a hajviseletembe is belekötöttek, lehordtak mindennek. A katonaság előtt két héttel elmentem egy gyári csapathoz, így a bakaság legalább beleszámított a munkaévekbe.

– Az ifjúsági válogatottba nem hívtak?

– Kerettag voltam, de nem játszottam mérkőzést. Az ifjúsági válogatott kikerült az 1981-es ausztráliai világbajnokságra. Az ismertebbek közül Bálint Gábor, Andone, Rednic, Romulus Gábor, Sertov voltak a tagjai, velük készültem én is. Bukarestben felszállás előtt, mondhatni a repülőgép ajtajából küldtek vissza, azt mondták, nem kaptam meg a vízumot.

Benne voltam a 22-es keretben, de jött egy bákói srác apja két bőrönd hallal, és őt vitték ki, én meg itthon maradtam. Talán játszhattam volna Maradona ellen…

– Leszerelés után mi történt?

– Természetesen visszamentem a CFR-hez. Az öltözőhöz vezető folyosón összetalálkoztam Rădulescuval, az edzővel. Nem is köszönt. Beszéltem a másodedzőkkel, ők azt mondták, keressek magamnak csapatot, mert nincs szükségük rám. Elmentem egy kisebb csapathoz a C divízióba, ott játszottam pár évet. Aztán marosvásárhelyi származású menyasszonyom lett, így kerültem az Elektromaroshoz, ahol Fazakas Árpád volt az edzőm.

A csapat felkerült a másodosztályba, de közben felbontottuk az eljegyzést, és visszamentem Kolozsvárra, a Tehnofrig csapatához. 1989 ott ért, mi is csináltunk egy kis „házi forradalmat”, leváltottuk az edzőt. Akkor már öreg rókának számítottam, nekem is volt szavam a csapatnál. „Öregségemre”, 28-30 évesen söprögetőt is játszottam, Beckenbauer-stílusban, hosszú indításokkal. De jöttek a fiatalok, és szép lassan abbamaradt a focistakarrierem.

– Mi lett a foci után? Edzői pályára nem gondoltál?

– Huszonévesen elvégeztem egy oktatói tanfolyamot, gyerekeket tudtam volna edzeni. Romániában ennek nem vettem hasznát. Miután kiköltöztem Magyarországra, elvégeztem egy komolyabb edzői tanfolyamot, Visegrádon voltam egy gyerekcsapat edzője három vagy négy évig.

A sportolói élet hátulütője, hogy az ember fiatalon edzésekre jár, szakmája nincs, és bizony utólag néha nehezen él meg. Sokáig nekem sem volt munkahelyem, aztán mindenféle munkát elvállaltam, dolgoztam hegesztőként, lakatosként, beszerzőként, sofőrként, kereskedelmi ügynökként.

Jövendőbeli feleségem ragaszkodott ahhoz, hogy költözzünk ki Magyarországra, ő a forradalom előtt át is szökött a határon, én csak 2004-ben költöztem ki végleg. Közben mindkettőnknek volt egy házassága, 2005-ben született közös gyerekünk, egy fiú. Ő is focizik, Szentendrén játszik, és úgy látom, tehetségesebb és ügyesebb, mint én voltam az ő korában.

Álló sor, jobbról az első Kilin, még az ifik között 1977 körül

– A 80-as években már elég rossz volt a helyzet Romániában, a nép sokat nélkülözött. A labdarúgók élveztek valamiféle előnyöket?

– Amikor a nagycsapathoz kerültem,

800 lejes prémiumok voltak meccsenként. Ebből az ifi a felét kapta, a legjobbak pedig a dupláját. Ez jó pénz volt akkoriban. Ugyanakkor mindenki alkalmazva volt valahol, de dolgozni nem járt, csak a fizetését vette fel.

Țegeannak, aki mondhatni a legjobb volt akkor a CFR-nél, egy Púposnak becézett szurkoló hozta a fizetését egyenesen a stadionba, mert papíron egy helyen dolgoztak. Hívtak engem is Szászvárosba, aláíráskor 25 ezer lej készpénzt, három irhabundát és havi 4000 ezer lejes fizetést ígértek. Családi okokból végül nem mentem, és ma is sajnálom, hogy kihagytam a lehetőséget. De Kolozsváron is volt állásom, ahova nem kellett bejárnom, és egy idő után lakást is kaptam az akkori klubomon, a Tehnofrigen keresztül.

Tehát ezek voltak a sportolói élet előnyei: lakás-, hűtőszekrény-, tévékiutalás, fiktív munkahely, plusz a prémiumok.

– Ha kivisznek arra a bizonyos világbajnokságra, gondolod, hogy másként alakult volna a karriered?

– Nehéz ezt utólag megmondani, de valószínűleg igen. Nagy álmom volt oda kikerülni, ám valahogy lehetetlennek is tűnt.

De biztos, hogy másképp alakult volna, ha gyerekkoromban az U-hoz megyek. Annál a klubnál sokkal jobban képezték a fiatalokat, vicceltek veled, de megtanítottak viselkedni, embert faragtak belőled. Aki ott nőtt föl, még azt is megtanulta, hogyan pucolja a cipőjét.

De kamaszkoromban nagyon jól síztem, hívtak is a predeali sportiskolába, ám édesanyám nem engedett el. Ha akkor elmegyek, ki tudja, mi lett volna… A focit, az úszást, a sízést ma is imádom, ezeket ma is űzöm, ha van rá lehetőségem.

– Lányod, Kilin Tünde egy ideig a sepsiszentgyörgyi kosárlabdacsapat erőssége volt, most Târgoviștén játszik. Ő hogyan választotta ezt a sportot? Volt valamilyen „atyai” beleszólásod?

– Tulajdonképpen volt sógornőm sportágát választotta. Első feleségem húga Enyedi Tünde volt, a válogatott kosaras, aki Páll Magdiékkal együtt több bajnokságot is nyert annak idején a kolozsvári „aranycsapattal”. A híres Nicolae Martin volt az edző, remek csapata volt az Egyetemnek a 80-as években. Tünde a nagynénje keresztnevét kapta, ez pedig szerencsés ómennek bizonyult.

Nem kellett az atyai beleszólás, lányom már kicsi korától szerette a kosárlabdát, ifiként országos bajnok volt, hamar válogatott is lett. Kolozsváron kifogott egy soviniszta edzőt, aki mellőzte, pedig már válogatott volt.

Elment Bukarestbe, onnan Temesvárra, végül Sepsiszentgyörgyön töltött négy évet. Eddig szép karriert futott be…

Kilin Zoltán

1962. december 7-én született Kolozsváron, a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett. A vasutascsapatnál kezdte a labdarúgást, ahol 1981-ig játszott. A katonaság alatt a Nagyváradi Tricolorul csapatának volt tagja. Leszerelés után az Electrometálhoz igazolt. Az 1986–87-es bajnokságban a Marosvásárhelyi Elektromaros együttesét erősítette. Játszott még a kolozsvári Tehnofrig, a Dermata és a Metalul Roșu együtteseiben. 1992-ben hagyott fel a focival. A kétezres években telepedett ki Magyarországra, 2012-ben Svédországba ment, 2017 óta Németországban él.

 

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Hallgassa online rádióinkat