Új világban régi ünnep

Lehet, olykor puszta jelenlétünk a legnagyobb ajándék társunk, családunk számára. Tapasztalatom szerint az emberek általában bármilyen figyelmességnek örvendeni tudnak, és a bennünk lakó gyermek alapvetően a szeretetre, az elismerésre vágyik. Ha mindez egy aprósággal is társul, amit ajándékba adunk vagy kapunk, már a fellegekben járunk. Azért, ha lehet, ne vegyünk fogatlan embernek rágógumit, absztinens alkoholistának Hennessy-konyakot vagy ágyban fekvő betegnek futócipőt…
Manapság éppenséggel a bőséges választék hozza zavarba az ajándékozót. Ám ez sem volt mindig így! Apámnak például a diktatúra végnapjaira egészen komoly nyakkendőgyűjtemény lógott a szekrényében. Minden színben, minden méretben. Hosszú évekig a divatszakmában dolgozott – a konfekciógyár eladási osztályának főnöke volt –, és bár idővel hiánycikk lett az olaj, a cukor vagy a WC-papír, nyakkendőt mindig lehetett kapni. Mit vegyél egy férfinak, ha egyebet nem kapsz? Nyakkendőt. Így gondolták ezt a kollégák és a családtagok is. Apám szépen megköszönte az újabb és újabb nyakbavalót, titokban valószínűleg álmatlanul forgolódott, szegény akár kiállítást is nyithatott volna szerény hajlékunkban nyakkendőkből. De szorgalmasan tűrt, és sosem adta tovább az aktuális nyakkendő-ajándékot. Úgy gyűjtötte, mint más a bélyeget vagy a szalvétát. Érdekes, később én is a divatszakmában helyezkedtem el, igaz, a beszerzésen, de nem emlékszem, hogy egyszer is kaptam volna ilyen figyelmességet. Vagy bármilyent. Fiatal voltam még és jelentéktelen, és a beszerzés már akkor nem adott olyan rangot, mint az eladás. Meg aztán biztos arra is gondoltak a kollégák meg a közelállók, hogy elég az egyik családtagot nyakkendőkkel macerálni és az őrületbe kergetni. Hála Istennek ebből kimaradtam, igaz, sem akkor, sem azelőtt, sem azóta nem hordok nyakkendőt.
Ám családunkban a karácsony a legmélyebb kommunizmusban is szent volt. Noha senki sem volt templomba járó, az ünnepekre összegyűltünk kicsitől nagyig. Így sem voltunk sokan: két nagymama, egy nagyapa, anya, apa és a gyermek. Akkoriban a karácsonyt sem nevezték karácsonynak, hanem téli ünnepeknek, a Télapó pedig inkognitóban járt. De ajándék mindig volt a zöld fa alatt.

Később már importárú is került karácsonyra, egy-egy játék vagy könyv képében. Elmaradhatatlan volt ünnepkor a fatörzstorta, az indexen lévő banán, amit ki tudja, hogyan szereztek be szüleim, na meg nagymama visszatérő libamája, ami szintén tiltott árunak számított. A legfontosabb mégis az együttlét volt – ezt már gyermekként is így éreztem, és most sem érzem másként az ünnep napjaiban.     
A felnőttek mindent megtettek, hogy az egyetlen gyermeknek emlékezetes maradjon a karácsony. Ma már sejtem, miért okozott mérhetetlen örömöt nagyapámnak, hogy meg tudott venni nekem mindent, amit szemem meglátott, szám kimondott. Nagyszüleim a háború idején voltak fiatalok, akkor volt apám gyermek, nagyapám hol a fronton, hol lágerben tengette napjait, kevés meghitt családi együttlét adatott meg nekik. Rengeteg tüske maradhatott benne, amiért nem lehetett ott fia kisded életében, ünnepeiben. Pedig hát ő igazán nem tehetett erről. Talán karácsonyfájuk sem volt minden évben, ez lehetett az oka annak, hogy amikor én voltam gyermek, nagyapa akkora fenyőt vett minden évben, hogy a tetejéből mindig le kellett fűrészelni, hogy beférjen a szobába. Pedig a szoba sem volt éppen alacsony…
Bár mi, felnőttek, tudjuk, hogy sem az ünnep, sem a világ nem a régi, gyermekeink, unokáink kedvéért tegyünk úgy, mintha az lenne, és ajándékozzunk minél több szeretetet, jóságot, örömöt szeretteinknek. 
U.i. Még be sem fejeztem szerény eszmefuttatásomat, amikor egyik kedves ismerősöm angyalkája nyakkendőt hozott ajándékba. Szóval az ember sose kiabálja el a dolgokat…