Óriásplakátok, 1989 egyik csodája

Köszönjük, Magyarország! feliratú, az 1989-es határnyitást felidéző német plakátok árasztották el Magyarországot. Az egykori keletnémet menekültek magyarországi befogadását, ellátását és végül a kiengedésüket bemutató plakátokkal Németország háláját kívánja kifejezni azért, hogy Magyarország 25 évvel ezelőtt megnyitotta határait az NDK-s menekültek előtt. Az Úri utcai német nagykövetség falán, továbbá ezzel egyidőben Budapest több más pontján, valamint Sopronban, Szombathelyen, Kecskeméten, Veszprémben, Pécsett, Hatvanban és Miskolcon és más településeken kezdődött, több héten át tartó egyedülálló plakátakció célja emellett az emlékezés. A plakátkampány alapmotívuma az egyik legelső fénykép, amelyen 1989. szeptember 11-én Sopronnál keletnémet állampolgárok átlépik a határt. A fénykép – és a többi plakát sarkában – jól látható a kommunista rendszer ellen küzdő NDK-s polgárok hármas követelése: „Egység, szabadság, demokrácia”.

Lieselore Cyrus német nagykövet – aki 1989-et a „csodák évének” nevezte – emlékeztetett arra, hogy a berlini fal leomlásához, a német egység megvalósulásához és Európa megosztottságának felszámolásához vezető úton sok mérföldkő volt. Utalt a vasfüggöny lebontására, a páneurópai piknikre és végül a magyar kormány döntésére, amely lehetővé tette az NDK-s polgárok kiutazását Ausztriába.

A páneurópai piknik

Szimbolikus gesztusként 1989. augusztus 19-én az osztrák és magyar hatóságok Szentmargitbánya és Sopronkőhida között három órára megnyitotta az országhatárt. Az esemény – amely fontos állomása volt a kelet-európai kommunista rendszerek bukásának – azért került a világsajtóba, mert az ideiglenes határnyitást kihasználva több száz keletnémet állampolgár rohant át Ausztriába, hogy onnan a „másik” Németországba távozzon. A határőrök tanácstalanok voltak, mivel a határnyitás elsősorban nem az NDK-sok kiengedését célozta, így sem a megállításukra, sem átengedésükre nem kaptak utasítást. Végül a helyi parancsnok – a váratlan helyzetben nem kevés bátorságot tanúsítva – megtiltotta az akkor még érvényben lévő fegyverhasználatot, s így a felszabadult ünneplés nem torkollott tragédiába.

„Számomra a határon túli magyarság sorsa volt az indítóok. Miután nem tudtuk a határt lebontani Románia felé, kénytelenek voltunk a másik oldalon megtenni azt” – emlékezett vissza Filep Mária, a piknik ötletgazdája a Farkas Wellmann Endre által Szőcs Gézával készített, Fordul az ezred című interjú- és dokumentumkötetben. Valamivel korábban,1989. május 2-án a magyar–osztrák határon megkezdődött a műszaki határzár lebontása. Sokak emlékeznek a képre, amelyen május 23-án az osztrák és a magyar külügyminiszter, Alois Mock és Horn Gyula szimbolikusan átvágja a vasfüggönyt – a kerítés egyébként addigra már nem létezett, ezért az esemény kedvéért alumíniumból ideiglenesen újraépítettek egy körülbelül harmincméteres darabot.

A szimbolikus gesztus nyomán még nem történt meg a határnyitás, bár volt rá példa, hogy a szereplők másként emlékeztek. Az említett kötetben Filep Mária ekként nyilatkozik: „...megbeszélték, hogy erre az elavult határzárra már semmi szükség, és meg kell szüntetni. És eldöntötték, hogy a dolognak legyen valami szimbolikus üzenete is, de persze ne legyen túldimenzionálva. Ne legyen nagyon magas szintű reprezentáció, de ne is helyi szintű... a két külügyminiszter legyen jelen, az osztrák és a magyar. Így került be Mock mellé Horn Gyula, és így lett belőle határnyitó... Szögezzük le ismét: ott és akkor, amikor a műszakilag elavult határzár bontása elkezdődött a két miniszter jelenlétében, ott és akkor nem történt határnyitás...” „Én ott voltam – teszi hozzá ugyanott Szőcs Géza –, senki nem lépte át a határt ott és akkor.”

Át a szabadságba

A páneurópai piknik után minden megváltozott Magyarországon: feszült, izgalommal teli napok következtek. Szinte mindenki érezte, hogy a keletnémet menekültekkel kapcsolatos politikai alkudozás egész Közép-Európára, sőt, talán az egész addigi világra hatással lesz. Még a rendezvény utáni napokban is több száz keletnémet lépte át a zöld határt, ami fölött a határőrök mindkét oldalon szemet hunytak. A magyar hatóságok azt is engedélyezték, hogy a budapesti nyugatnémet követségen tartózkodók közül több mint százan kiutazhassanak, de még így is több ezer NDK-s állampolgár sorsa maradt megoldatlan. A problémáról 1989. augusztus 25-én a Köln melletti gymnichi kastélyban tárgyalt Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter Helmut Kohl kancellárral és Hans-Dietrich Genscher alkancellár-külügyminiszterrel.

A magyar kormány ezt követően szeptember 9-én úgy döntött: ideiglenes jelleggel felfüggeszti az 1969-ben kötött magyar-NDK megállapodás határátlépésre vonatkozó pontjainak hatályát. Ezek közül az egyik úgy rendelkezett, hogy a felek nem engedik tovább egymás állampolgárait olyan harmadik országba, ahová nincs érvényes úti okmányuk. Egy másik pont szerint az érintett országok kiutasítják a másik állampolgárait, ha azok vétenek a fennálló rendelkezések ellen, azaz tiltott határátlépést kísérelnek meg. Ezzel elhárult a jogi akadály, s az NDK polgárait minden olyan államba kiengedték Magyarországról, amelyek engedélyezték be- vagy átutazásukat. A kormány döntését Horn Gyula szeptember 10-én este jelentette be a televízióban, az intézkedés szeptember 11-én éjfélkor lépett hatályba. A helyszínen jelen lévő Urbán Tamás fotoriporter az Osaarchivum nevű portálon így emlékezik: „Ettől a perctől kezdve felpezsdült a határállomáson az élet. (...) Kocsik érkeztek, sátrakat állítottak föl, majd megérkeztek Bécsből az újságírók és a tv riporterek. (...) Éjfél előtt aztán begurultak az első keletnémetek egyenesen Budapestről, de egyelőre leengedett sorompók várták őket. Jöttek az újságírók is, lassan fényárban úszott az átkelő. (...) Az éjfél előtti utolsó perceket már nem mindenki tudta kivárni. Akik a kocsijukat hátrahagyva gyalogosan érkeztek a határra, egyszerűen átbújtak a sorompó alatt, és táncolva itták a pezsgőket a „senki földjén”. Aztán éjfélkor megindult a többi menekült is, akik hevenyészett útlevél ellenőrzés után, már roboghattak is tovább Ausztria felé. Sokan taxival érkeztek, másokat a budapesti ismerősök hoztak le saját kocsijukon. Volt olyan család, ahol az apa a bőröndöket cipelte, az anya pedig mindkét kezével egy-egy kisgyereket húzott maga után. Odaát, a nickelsdorfi oldalon már álltak a sebtében felállított sátrak, ahol meleg kávéval, teával várták a menekülteket. Volt, akinek épp a határ előtt fogyott ki a benzin a Wartburgjából, de nem esett kétségbe. Nekigyürkőztek és áttolták az ócska kocsit a szabadságba.”

Három nap alatt 12 ezer NDK-állampolgár távozott Ausztrián át az NSZK-ba, november végéig mintegy 60-70 ezer keletnémet hagyta el hazáját Magyarországon keresztül. Az NDK, Csehszlovákia és Románia élesen tiltakozott, a nyugati sajtó viszont a keleti blokk kezdődő bomlásának jeleként értékelte, és üdvözölte a magyar lépést. Szeptember 30-án az NDK kormánya hozzájárult, hogy az NSZK prágai és varsói követségén menedéket kereső 4 ezer állampolgára vasúton, az NDK területén át Nyugatra távozhasson. Tüntetések sora után november 9-én leomlott a berlini fal, a következő hetekben-hónapokban pedig sorra megbuktak a kelet-európai kommunista rendszerek.