Brassai, az utolsó erdélyi polihisztor

Brassai Sámuelt, „az utolsó erdélyi polihisztort” talán Jókai Mór jellemezte a legtalálóbban: „Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószínű szakállat és hószín hajfürtöket? No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg.” Csöppet sem túlzás, amit a nagy regényíró állított: Brassai volt a 19. század egyik legműveltebb elméje, akinek érdeklődési köre a zenétől a természettudományokon át a vallásig számtalan témakört átölelt.

Ezerféle dologgal foglalkozott, elméjéről, memóriájáról legendák keringtek, egy alapvető dologra mégsem emlékezett: saját születési dátumára. Megelégedett azzal – ez van, házsongárdi síremléke egyik falára is felvésve –, hogy „a századdal haladt”. Életrajzírói közül sokan az 1800. február 13-át tekintik születése napjának, mások 1897. decemberére esküsznek. Egy biztos: Torockószentgyörgyön látta meg a napvilágot, ahol apja unitárius lelkész volt, édesanyja halk szavú, de igen művelt háziasszony. Nagyapját, aki brassói szász volt, még Welmernek hívták, a család származási helye után nevezték el őket a torockóiak „Brassói”-nak, majd ebből alakult ki a Brassai név.

Mindenféle tudományok

Hatalmas műveltségének tükrében kissé meglepő, hogy mai értelemben vett iskolába édeskeveset járt: a kis Sámuelt 12 éves koráig az apja tanította, de nem hagyományos módon. A fiú rendszerint a kertjükben álló kis házikóban üldögélt, s az apja tucatszám hordta ki neki a könyveket. A gyerek mindent elolvasott, napestig jegyzetelt, pihenésképpen pedig gitározgatott. Ha az apja a magyar nyelv szabályaiba akarta bevezetni, egy kis grammatikát nyomott a kezébe, de nem kérdezte ki belőle, hanem az írásában megjelölte a hibáit, majd a rájuk vonatkozó szabályt visszakerestette vele. Az unitáriusok kolozsvári főtanodájába 1814-ben íratták be, de ezután sem koptatta a padot, hanem – magántanulóként – csupán a vizsgáit letenni járt be.

Az 1820-as évek elejétől a Makrai, majd a Bethlen családnál volt nevelő, főleg természetrajzi magánórákat tartva.

1834-ben költözött Kolozsvárra, és megalapította a Vasárnapi Újságot, majd 1837-től 1848-ig az ottani unitárius főiskolán történelmet és földrajzot, később matematikát és természettudományokat, 1845-től pedig bölcseletet tanított. Az ő nevéhez fűződött az 1841-ben elfogadott tanügyi reform is, melynek során az oktatás nyelve a latin helyett a magyar lett. Jellemző eltökéltségére, hogy miután magyar nyelvű tankönyvek értelemszerűen nem nagyon léteztek, Brassai maga írt néhányat. Foglalkozott földrajzzal, történelemmel, statisztikával és közgazdaságtannal, a zeneelmélet kérdéseivel, esztétikával, műkritikával is. Az oktatásügyben számos reform elindítója és előmozdítója volt. Hatalmas munkát végzett a korabeli tudományos eredmények népszerűsítésének érdekében is. 

Az „ismétlátásra”

Bár 1848-ban az országos katonai iskola (Ludoviceum) tanárává nevezték ki, a szabadságharc idején 1848 végétől 1849 augusztusáig Bem táborában volt tiszt. A nemzetőrök 1848. szeptember 16-án a szamosfalvi csatában nem tudták megállítani Urban császári seregét, s feladták Kolozsvárt. A Vasárnapi Újság utolsó, még kiszedett példánya a nyomdában maradt. Brassait a „jóakarói” bevádolták, mint a lázító lap szerkesztőjét. Menekülnie kellett, még a szakállát-bajuszát is kénytelen volt lenyíratni, nehogy felismerjék. Avilágosi fegyverletétel után Pestre ment, ahol közel egy évtizedet töltött. Egy kisebb magángimnáziumban volt tanár, szabadidejében színikritikákat és nyelvészeti értekezéseket írt.

1859-ben tért vissza Kolozsvárra, ahol az unitárius főiskolán tanított bölcseletet és matematikát. Közben eleget tett az Erdélyi Múzeum Egyesület meghívásának, és a természetrajzi tár őre, majd igazgató lett. A kolozsvári egyetem 1872-es megalapításakor a matematika rendes tanára, 1876-ban dékán, majd egy esztendeig rektor is volt. Közben szanszkrit nyelvet és összehasonlító indogermán nyelvészetet is tanított.

Jóval nyolcvan éves kora után vonult nyugdíjba, de továbbra is figyelemmel kísérte a tudományos életet. 1897. júniusában volt diákjai, tisztelői megünnepelték a 100. születésnapját, noha Brassai három évvel fiatalabbnak vallotta magát.

Centenáriumi ünnepségét követően nem sokkal hunyt el. Az irodalmi magyar nyelv szerelmeseként halálos ágyán fekve kijavította egyik búcsúzkodó vendégét: „Nem viszontlátásra, hanem ismétlátásra.”