A sötét Világos

A közvélemény e cselekedetéért indokolatlanul árulónak bélyegezte a tábornokot, holott Görgei azt remélte: mivel Aradon és Világosnál minden felelősséget magára vállalt, a győztesek csak őt végzik majd ki. Az oroszok azonban presztízskérdést csináltak abból, hogy a magát nekik megadó Görgei életét megkíméljék. A tábornokot internálták, míg tizenhárom társa Aradon mártírhalált halt. Később a kudarcba belekeseredett Kossuth az emigrációból sem kímélte tábornokát, és árulónak bélyegezte. Pedig 1849. augusztusára Görgei maradt az egyetlen hadvezér, akinek valamelyest ütőképes hadteste maradt. Ilyen körülmények közepette nyilván, a harc értelmét vesztette, Görgei, hogy legalább a civil lakosságot megmentse a további vérontástól, az adott körülmények között a lehető legjobb döntést hozta.

 Az uradalmi központ

Az Aradtól 25 kilométerre található Világos község a 14. századtól uradalmi központ volt. A világosi ciszterci apátságot még 1190-ben alapították, templomát az 1400-as évek elejétől tartják számon. A történelem viharaiban az uradalom Brankovics Györgynek, később Hunyadi Jánosnak, majd Mátyás király nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak a tulajdonában is volt. A világosi várat Dózsa György csapatai is elfoglalták, a lázadó parasztokat Szapolyai János zavarta el. A 17. század végéig a vár török kézen volt, elűzésük után kezdtek beköltözni a vidékre az első románok. A szerbek idővel elvándoroltak a környékről, helyükre németek érkeztek Elzászból, Badenből, Hessenből.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején az uradalom a Bohus-család birtokában volt, Arad mögött a vármegye második legnépesebb településévé nőtte ki magát. Igazi hírnévre azonban egy szerencsétlen esemény főszereplőjeként tett szert…

 A szabadságharc végnapjai

Több mint egy évvel a magyar forradalom és szabadságharc kitörése után Ferenc József császár és I. Miklós orosz cár egyezséget kötött, az orosz erők megindultak Magyarország felé, ezzel a szabadságharc sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. 1849. júniusának közepén közel 200 000 fős orosz hadsereg tört Magyarországra. Görgei, a honvédseregek főparancsnoka azt tervezte, hogy Komáromnál és valahol az Alföld déli részén, két pontban összpontosítja a magyar erőket, és – megakadályozva az ellenséges csapatok egyesülését – külön-külön feltartóztatja a Magyarországra betörő seregeket. Ezt a nagyszabású tervet Haynau győri győzelme már eleve meghiúsította, Dembinszki balszerencsés fővezérsége azonban még a Temesvárig visszavonuló honvédseregek helyzetét is ellehetetlenítette.

A temesvári csatában a Bem József vezette magyar sereg katasztrofális vereséget szenvedett a Haynau tábornagy által irányított császári csapatoktól 1849. augusztus 9-én. A csata az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utolsó csatája lett.

 Kapituláció

A temesvári katasztrófa után a szabadságharc további folytatása lehetetlenné vált. A vereségről Guyon Richárd vitte a hírt Görgeinek, a tábornok pedig – augusztus 11-én – a haditanács elé vitte a kapituláció kérdését. A jelenlévő 80 tábornok – két ellenszavazattal – úgy döntött, leteszik a fegyvert. Nem igaz tehát, hogy Görgei egymaga döntött volna a megadásról, ugyanakkor felelős döntés született, hiszen a további harc csupán értelmetlen vérontás lett volna. Így aztán a feldunai hadtest augusztus 13-án a Magyarvilágos és Románvilágos közti síkon, a középkori vár romjai alatt letette a fegyvert az oroszok előtt, Görgei pedig a Bohus-kastélyban aláírta a megadási nyilatkozatot.

Korabeli szemtanúk szerint a fegyverletétel legszomorúbb és leggyászosabb pillanata az volt, amikor a 30 000 fős sereg búcsút vett vezérétől és a sokáig diadalmas szabadságharc fegyvereitől és zászlóitól, majd elhagyta a rossz emlékű mezőt. Egy ott jelen volt orosz tiszt utólag így írja le a történteket: „Amint a gróf eltávolodott, Görgei a lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét. De egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő Éljen Görgei! kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: Isten veled, Görgei! – Isten veled, Görgei! – ismételte az egész hadsereg”.

A szabadságharc tragikus hőse egészen az 1867-es kiegyezésig Klagenfurtban, császári őrizet alatt élt. Hazatérése után a tábornokot számos meghurcoltatás érte, gyakorta rágalmazták, árulónak bélyegezték, de sorsát – 1916-ig tartó hosszú élete során – méltósággal viselte.