A lekapart valóság

Kreatív embereknek elég egy szikra, hogy újat, addig nem látott dolgokat találjanak ki. Erre mondjuk legtöbbször, hogy „nahát, ez nekem is eszembe juthatott volna”. Csakhogy a hétköznapi ember éppen ebben különbözik a tehetségtől: míg mások csak rácsodálkoznak a végeredményre, az alkotó megálmodja és létre is hozza. Nem történt ez másként a 33 éves Szabó András (képünkön) esetében sem, aki Marosvásárhelyről költözött néhány éve a kincses városba, hogy rajztehetségét a képzőművészeti akadémián kiteljesítse. Művészetpedagógia szakon végezte az egyetemet 2003-ban, grafikán mesterizett, majd belevágott a doktori iskolába is.

Egy évig tanított egy kolozsvári középiskolában, majd egy képzőművészeti galériát vezetett, de az alkotás öröméért végül minden egyébről lemondott. Mivel a művészetpedagógián mindenféle technikát tanultak, Szabó András kedvet kapott a kísérletezésre. Nem ragadt le a mindennapi rutin szintjén, új utakat keresett és kitalált egy teljesen egyéni technikát. Aminek gyakorlatilag neve sincs még, ám ha körül akarjuk írni, talán a metszés, a fényképészet és a grafika valamiféle keresztmetszetével van dolgunk.

 Kicsi kártya, nagy ötlet

Minden tíz esztendővel ezelőtt, egy – akkor még divatját élő – telefonkártya kapargatásával kezdődött: „A műanyaglapocskát bekentem fekete festékkel, majd karcolni kezdtem. Igen érdekes dolgok alakultak ki belőle” – emlékszik vissza a művész. A lapocskából mára méteres műanyaglapok lettek, amelyeket káprázatos türelemmel dolgoz meg a művész. A végeredmény pedig bámulatos…

Épp egy nagyobb mű létrehozása közben találtuk Andrást kicsinyke műtermében, amely csak jóindulattal nevezhető annak, hiszen egy kisebb harmadik emeleti szoba. A hosszadalmas munkamenet első fázisában fényképeket készít, majd ezeket feltölti a számítógépre. Digitálisan feldolgozza, illeszti a fotókat, míg létrejön a tervezett mű „negatívja”, amit egy műanyag lapra másol. A második lépés a fehér műanyaglap lefestése meglehetősen kopásálló filctoll tintával. Ha a terv első része a szellemi munka – a terv kitalálása, a koncepció megfogalmazása –, következik a szó szerinti fizikai munka. Az alkotás ugyanis a földön készül, a művész napi nyolc órán át fekszik, térdepel, guggol a műanyaglap előtt, és végtelen türelemmel karcolgatja a fekete festéket, míg előbukkan a fehér műanyaglapon a megálmodott minta. A munka összességében eltarthat akár hetekig, hónapokig. „Megéri az erőfeszítés, hiszen azzal foglalkozom, amit szeretek, az alkotás folyamata pedig sokkal többet jelent nekem, mint az anyagi nyereség” – mondja a képzőművész.

Mert természetesen vevő is akad, de András jóval fontosabbnak tartja, hogy ő készítette el Marosvásárhely egyik szórakozóhelye belsőépítészeti tervének munkáit – egyik alkotása állt a középpontjában –, amely díjat nyert egy bukaresti versenyen. Kiállításai rendre nagy sikert aratnak, bár éppen a hosszadalmas munkafolyamat miatt ezekre ritkábban kerül sor.

 Sorozatgyártás kizárva

Az éppen készülő mű a kolozsvári természettudományi múzeumban készült fényképek alapján jön létre, és a japán mesterek jól ismert, alapos részletezésére emlékeztet. Témáit általában az ember és a természet kapcsolatrendszerére építi, foglalkoztatja a környezet viszonyulása az emberi léthez. „Mi történik velünk ebben a mesterségesen megalkotott világban? – ez a témakör foglalkoztat régóta” – mondja a művész. De izgatja a globalizáció hatása, a mesterséges anyagok hatása az emberi létre, így aztán minden alkotása másról szól. Munkáit nem lehet sorozatban gyártani, hiszen András hónapokig dolgozik egyetlen alkotáson – ezzel szemben egy festő olykor napok alatt végez egy művel, és már kezdődhet is a sokszorosítás. „Inkább kevesebb képet készítek, de azok legyenek minőségiek” – vallja.

Profitorientált világunkban ez nem kis vállalás, de Szabó András szerint a művészetnek nem a termelésről és a haszonról kellene szólnia. Még akkor sem, ha néha az alkotó is anyagi válságba kerül…