Az óvoda küszöbén túl

 A nő igéje az „elengedni”. Elengeded és megszülöd, elengeded és elindul, elengeded és óvodába megy, elengeded és családot alapít. Mi még csak a harmadiknál tartunk. Ó – gondoltam – nem lesz ez nehéz. A környezetemben viszont senki nem vélte hasonlóképp. „Majd meglátod, hozza haza a betegségeket, a csúnya szavakat, a köpdösést”. Vagy: „Minek óvodába járatni, úgysem tanulnak semmit, csak kicsapják őket az udvarra”. De hiszen ennél jobbat nem is tehetnének a gyermekemmel – örvendeztem–, az óvodástáskát itthonról kell mondókával, csiribirizabszalmával tömni...

Februárban felkerekedtünk terepszemlére és mellesleg be is iratkoztunk – volna. Megmosolyogtak, elnézőn, hogy nem lehet, majd csak áprilistól. Hát rendben, azért március elején visszasomfordáltunk, mire az a meglepő hír fogadott, hogy a helyek beteltek. Gyorsan végigpörgettem magamban a hónapok neveit, hogy véletlenül nem március előtt van-e az április. Hát nem. Elképedésemet látva, biztosított az igazgatónő, hogy nagyon sajnálja, de megoldható a helyzet, mivel a fiam úgyis nagy, három és fél éves lesz ősszel, kezdhetné a középcsoportban(!), ott még ugyanis akad pár hely. A piciny fiacskám egyből a nagyok közé? Na és akkor hol marad a beszoktatás, ami a kiscsoport első felét kitölti. Megjegyzem, az igazgatónő pedagógus is, pontosan ismeri ennek a fontosságát! Csak csóválta a fejét, amire nyugodtan mondtam, hogy márpedig a fiam kiscsoportban fog kezdeni, s viszonylag kulturáltan elhagytam az irodát. Igen, jó, ha az ember ismer olyanokat, akik beszólhatnak, még ha általában nem is él a protekció lehetőségével. Úgy látszik, a lista is olyan dolog, ami telefonhívás hatására tágul... Így kerültünk mi is a kiscsoportba.

Elkezdtünk gyakrabban bejárni az oviba. A dadus lecsapott Samura.

– Hogy hívnak?

– Kék íjász – fedte fel kisfiam a kilétét motyogva. A dada néni meglepődött, pedig sok kis Rambót és Pamelát pisiltetett már. Szinte dorgálóan szegezte nekem a kérdést:

– Hogyan? ILLIÁSZ?!! – én kushadtam, kisfiam vállat vont.

– Akkor Pókember – mutatkozott be ismertebb nevén.

A dada felderült. – Roth Endre, de szép neved van! Samu megadóan tűrte a további „Endikézést”...

Aztán elkezdődött az ovi. Nem, a kisfiunk nem sírt az első napon. Visított! Másnap már csak sírt, harmadik nap pedig már úgy sietett, hogy szinte búcsúzni is elfelejtett. Mégis, számomra akkor vált biztossá, hogy Samu megtalálta a helyét, amikor egyszer arra sétáltunk és megrángatta a kabátujjamat: „Nézd anya, az az ÉN óvodám!”

Büszkeség fogott el, de ugyanakkor szívfájdalom is. Most valami visszavonhatatlan történt. Erre senki nem figyelmeztetett. Döbbenetes, hogy a fiam nem az enyém többé. Óvodás már, akinek a fényében az óvónénik meg a csoporttársak fürdőznek. Nekem csak az árnyék, a jó magaviseletbe belefáradt kisfiú jut... Rajongok érte, ugyanakkor meg ő teszi leginkább próbára a türelmemet. Idáig pózoltam a fiús anyuka szerep-ábrándjában. Azt hittem, olyan lesz, mintha mindig egy végtelen virágos réten kergetőznénk fehér ruhában és a bogarakról meg a virágokról mesélnék neki, amit ő csodálattól ragyogó szemmel hallgatna. Egy fittyfenét! Mostmár látom, hogy bukdácsolunk a réten, folyton kimoshatatlan sár- és fűfoltokat szerezve. Lelkesen mesélek a bogarakról, mire észreveszem, hogy elemző fiam már szét is szedte a hatlábút elemi részeire. Nem baj, fehérítem a ruháinkat, puzzlezok a szétszedett bogarakkal, s megpróbálom megérteni őt.

Néha meg – amíg Samu az oviban van, én meg kiszabadulok a városba –, fáradhatatlanul keresem a „Fiús anyák kézikönyvét”.