A nap, amikor a Szeku begyűjtötte a népeket

Beszélgetőtársammal, a sepsiszentgyörgyi képzőművész-tanár Ütő Gusztávval – akit a szokásoktól eltérően tegeznem kell, mert majdnem negyvenéves első közös munkánk – abban egyezünk meg, hogy a szereplők neveit néhány kivételtől eltekintve nem írjuk ki, vagy csak kezdőbetűkkel. Egyrészt mert többen közülük már nincsenek az élők sorában, de az élőkben is élhet még helyenként a félelem. „Idén a hajdani magyar zászlós felvonulók közül négyen jelentek meg. Lényegében kis előadások sorozata zajlik a tónál, ahol a főszervező, Bedő Zoltán és a megjelentek közül mindenki elmondja, hogyan is történtek az események az ő emlékezete szerint” – foglalja össze a forgatókönyvet Ütő.

 Német juhászos hajtóvadászat

Idén Ütő Gusztáv arról számolt be, hogy egy „művészetis”, klános magatartásnak köszönhetően hogyan úszta meg kirúgását az egyetemről. „Egy szoros, összetartó baráti kör, akik a marosvásárhelyi művészeti középiskolához kötődtünk, a nagy tülekedés miatt a kempingtáborból átvonultunk a sepsibükszádi nyeregbe sátorozni. Így rólunk – nem akart? nem tudott? – hírt szerezni a titkosszolgálat, és nem rúgtak ki az egyetemről. Kevésbé volt szerencsés a volt feleségem, akit meghurcoltak, egy évet halasztani kényszerült a BBTE-n, egy lányt, V-t (közös barátunkat – W.W.) megverték, több száz marosvásárhelyi, kolozsvári, csíkszeredai, székelyudvarhelyi, de főleg szentgyörgyi fiatalt hurcoltak meg 1981 őszén. Igazoltatásos, német juhászkutyákkal súlyosbított hajtóvadászat zajlott, azokat, akik atópartról lemenekültek, másnap a tusnádi állomáson verte meg a rendőrség. Következő évben, 1982-ben tudtuk, hogy a Szent Anna-tónál nem szabad sátorozni, mentünk az Almási-barlanghoz, onnan is elkergetett a vargyasi erdész, a vargyasi milicista és egy szürke öltönyös, szőke, kék szemű fiatalember. Mondta, hogy »möj Rogojene, áj grizsö, cse künc, szö nu kumvá szö áud tálprá mágyár!« Azonnal bontsuk le a sátrakat, mondták, és takarodjunk onnét, mert környezetvédelmi terület. Teljes mértékben korlátozták a gyülekezési szabadságunkat. A barlangtól elkergettek, ám mire felértünk a Tatár-kápolnához, ott volt a HR jelzésű ARO terepjáró, a homoródalmási erdész, milicista és egy szőke, kék szemű, szürke öltönyös fiatalember, és azt mondták, azonnal takarodjunk vissza! Mondtuk, ne haragudjon, továrösu, most kergetett fel a Kovászna megyei rendőrség, ne küldjön oda vissza, mert visszapasszolnak, és elég nagy a szintkülönbség. Zs. barátom egy Ukrajna biciklivel a hátán jött fel a Farkasok ösvényén, ami nagyon meredek, csúszott vissza minduntalan” – meséli Ütő Gusztáv.

A ’81-es, magyarzászlós „szabadságharc” apró kis lépésének emlékére szervezik meg 1990-től az AnnArt fesztivált, amelynek az elején performansznapok, később pedig élő művészeti fesztivál lett a neve, s tulajdonképpen a ’81-es eseményeket pontozták ’99-ig. A nézők között akadt bőven civil ruhás rendőr és fekete egyenruhások is. „’99-ig végig fotóztak, figyeltek, vigyáztak ránk. Kerezsi, a Szent Anna-tavi menedékházas a kilencvenes évek elején kicsi, szovjet típusú, 72 kockás gépecskével fotózgatott. Mondtuk, Laci bácsi nyugodtan emelje fel, látjuk, hogy le kell bennünket dokumentálnia. Mondta is, Ütő úr, ne olyan hangosan... Tudom, mondtam, Önnek kell küldenie a jelentést, de úgy csinálja, hogy amikor 2-3 sör után felfut a cukrom, és bekiabálok, kerüljön bele. Aki egyszer felemeli a fejét a hatalom packázásai ellen, attól fogvást számon tartják, dosszié készül róla, és a hatalomnak óvintézkedéseket kell tennie.”

 Ragyogó zászló, morajló fekete tömeg

1981. július 26-án egy kétszer három méteres magyar zászló lobogott a Szent Anna-tó partján, nem holmi szalagocska. „Egy fenyőrúdra szerelték fel, s amikor Anna-napkor, július 26-án este a társaimmal lefele indultunk – mert az volt a szokás, hogy ilyenkor körbe kell sétálni a tavat –, s a bükszádi nyeregből a tavon átnézve elém tárult a látvány, egy darabig nem tudtam megszólalni. Aztán azt mondtam, fiúk, úgy berúgtam, hogy a túlsó parton egy magyar zászlót látok. Azt mondja erre D.: Guszti, én is azt látok! Megegyeztünk, hogy mindketten be vagyunk rúgva, hiszen 1981. július 26-án Románia kellős közepén a Szent Anna-tónál nem lehet magyar zászló! Ráadásul akkora, hogy a tó másik végéből látjuk. És éjfél volt, nem úsztunk, mentünk körbe a parton, a zászló meg egyre nagyobb lett. A zászló alatt nagy fekete tömeg morajlott, több száz elemlámpa csak oda világított, hogy a zászlónak önfénye lett. A 15–16. századi Krisztus-ábrázolásoknál van ilyen, hogy ő sugározza a fényt: úgy világította meg a festő, hogy a személynek önfénye legyen. Ilyen önfénye volt annak a  zászlónak. Közeledtünk, és halljuk, hogy szavalnak. Mondták, énekeljük el a himnuszt. Hátborzongató volt akkor, 1981-ben hallani ott a magyar és a székely himnuszt. Huszonhárom éves férfi voltam, de csorgott akkor a könnyem. Egy teológus azt mondta: imádkozzunk, és mindenki azonnal letérdelt. Egy teológus srác mondta az első sort, utána mondta az a néhány száz ember. Fent, a kempingtáborban egy-kétezer ember lehetett, de a nagy zászlóval, amit Zoliék ott fent kitűztek, majd szürkületkor, este elindultak lefelé a tóhoz, pár száz ember ment le.”

„Egyszercsak valaki azt mondta, tegyük fel a zászlót a kápolna tetejére! Az azóta már elhunyt L. barátunk, aki alpinista volt, első próbálkozásra leesett. Valaki kikapta a kezéből a zászlót, ugyancsak alpinista, ő feljutott és kitűzte. Másnap, 27-én reggel is ott lengett még a zászló, a búcsúra érkezőknek is látniuk kellett az óriási magyar zászlót. De éjjel csak belémnyillalt: Jézusmária, ebből nagy baj lesz. Tudtam, hogy Könczey Árpinak táncháztábora volt Udvarhelyen, gyorsan szedjük le a sátrakat, és odamegyünk, beiratkozunk egy héttel korábbra datálva, hogy legyen alibink. Az első vonattal elmentünk Csíkszereda felé. Vannak arról az útról fotóim, amikor virradni kezdett a tusnádi meredeken lefelé, és látszik a fotón, amint a kis csapat hihetetlenül gondterhelten álldogál egy pihenő idején. De eljutottunk Udvarhelyre, ahol beírtak a táborba, sőt Ferenczy professzor úr ásatásokat végzett, ő is bevezetett a csapatába, mintha már napok óta ott lennénk. Így ez a csapat megúszta, bennünket nem hívtak be a szekura” – emlékszik vissza.

 Háromszéki performanszok

Visszakanyarodunk a legelső performanszokhoz. A háromszéki Kálnok és Kőröspatak közötti kápolnaromnál 1980 februárjában volt az első nagyobb lélegzetű happening. Ugyanazon év augusztusában az Árkos fölötti, Pókháló elnevezést viselő akción jómagam is jelen voltam feleségestül, ahol a feleséget betekertük dohánygyári cigarettpapírral, a tisztást pókhálósítottuk, erről két tekercs színes dia készült, az egyik a művésznél van, a másik egy helyi nőgyógyász birtokában. Ezek a kezdeti, korai happeningek szerepelnek Ütő Gusztáv doktori dolgozatában is, de könyv formájában is kiadná sokkal több illusztrációval, populárisabb változatban.

„A kiránduláson való marhuláson túl (a művész szerint volt marhulás, ez súlyosabb ténykedést fed –W. W.) a szereplők, a szenvedő alanyok nem igazán tudták, hogy akkor ott mi is történt, de kellett a társaságban valakinek lennie, aki a gyeplőt fogta, irányított, fotózott. U.T. 18-as drezdai gyártmányú NDK színes diapozitívekre fotóztunk, ez hozzátartozik a történelmi hűséghez.”

A fotók elkészültével azonban nem zárult le a performansz. „Több tucat előadást is tartottam az akcióművészetről. Szerepelt Angliában is, a Dartington College of Artsban egy 2001 novemberi előadáson, úgy jelenik meg, mint az egyik első erdélyi, székelyföldi akcióművészeti megnyilvánulás, a mostanában land artnak vagy nature artnak becézett akciósorozatoknak egyik első fázisa volt. Én akkor nem feltétlenül tudatosan természetművészeti megnyilvánulásnak képzeltem el, de tény, hogy az akción belül a hálózat, a pókháló kapott hangsúlyt, a laza kapcsolatrendszer székelyföldi magyar értelmiségiek között, akik egy laza kapcsolatban társulnak, elbeszélgetnek szalonna és hagyma mellett, különösebb rendszerváltási szándék nélkül, majd hazamennek. Felkészülten mentem oda, tudtam, hogy körülbelül mi lesz, vittem fényképezőgépet, szóltam, hogy mások is hozzanak” – eleveníti fel Ütő Gusztáv.

 Veszélyes fényképezőgépek

A fiatalabbak kedvéért talán meg kell világítani azt a korszakot, mert ’80-ban a hatalom paranoiája egyre erősebb lett. Fényképezőgép nem volt mindig kéznél, Sepsiszentgyörgyön csak egy-két fénymásoló volt, az írógépeket meg egyenként azonosították, regisztrálták, írásmintákat vettek valamennyiről – a hatalom beteges rettegésének jeleként. Ütő szerint a hatalom óriási hiányossága volt, hogy a fényképezőgépeket nem regisztrálták, mert úgy vélték, hogy azok nem annyira veszélyesek. „Tévedtek. A fotódokumentációból kiderül, hogy már a hatvanas években létezett Romániában akcióművészet, például a temesvári Szigma-csoport. Bertalan Istvánék már elindították e műfaj meghonosítását, és nem véletlen, hogy Temesváron, mert ott olyan volt a környezet. Fogták a jugoszláv tévéadást,  a magyart, könnyebben jutottak információkhoz. A könyvcsempészhálózat onnan is működött felénk, az Új Symposion és az Ex Symposion már a hatvanas években eljutott Sepsiszentgyörgyre. Létezett egy olyan hálózat, amelytől a tiltások dacára információhoz jutottunk. Hogy miért kellett szólni: hozzatok fényképezőgépet? És miért kellett ehhez az akcióhoz erdőbe kivonulni, miért nem Szentgyörgy főterén zajlott? Mert ez tiltott műfaj volt. Akkoriban a festészet, grafika, szobrászat elismert képzőművészeti műfajok voltak, plusz még három iparművészeti műfaj, a textil, a kerámia és a dizájn. Az akcióművészetet, a  happeninget tiltották, mert a hatalom nem tudhatta, hogy az improvizáló művész milyen hatalomellenes megnyilvánulást hozhat létre. Vizuálisan, hangzásban, hangkölteményében vagy alternatív zenei szinten. Például véletlenül, amilyen forrófejű vagyok, székely himnuszt énekelnék Sepsisentgyörgy főterén, bumm! Vagy netán Ceausescuról készítek gúnyrajzot a sepsiszentgyörgyi prefektúra külső falára. Istenem, mekkora szenzáció lett volna! Nos ezért vonultunk ki a erdőbe, fényképezőgépet meg azért vittünk, mert múlandó műfaj, csak szóbeli közlésben maradhat meg. Jobb azonban a fénykép, mert ha elmesélem, azt mondhatják, ez már szenilis, kitalál dolgokat, félrebeszél.”

De vajon mi történt az egy-másfél évtizede zajló digitális robbanás óta? Hogyan hat ez a műfajra, segíti vagy feloldja, hígítja? Ütő úgy véli: „kisebb katasztrófát okozott 2000 elején a digitális átállás, hatalmas adatveszteség ért, három évről, egyetlen akcióról sem tudok felmutatni egyetlen dokumentumot sem. A klasszikus gép már almáriumba került, de az  újhoz technológiailag még nem kerültem közel. Hibáztunk. Ami a műfajt illeti, segít a technika. Egy-egy akció a Facebook-oldalamon megjelenik, egyszerre mondjuk, ezerötszáz ismerős nézi, azoknak is az ismerősei, ha valaki megosztja, exponenciálisan megsokszorozza, ami többet ér, mintha egy megyei lapban jelentetném meg.”

 Képi szennyezés, a giccs eluralkodása

A digitális korszak nagyszerű lehetőség, a képi szennyezés azonban eddig még soha nem tapasztalt méreteket öltött, elsősorban a közösségi oldalakon, ahol képi dömping van, nem a szöveg túlsúlyos. „Ez a szennyezés milliószor akkora, mint annak idején az őzikés nippes giccsek lehettek, csak már senki nem nevezi giccsnek, azt mondja, hogy közösségi oldalon megjelent képekről van szó. Néhány évtizeddel ezelőtt még elítéltük, ma azonban már hiába beszélünk giccsről, azt mondják, hogy a másságot tisztelni kell. A toleranciáról, a másság tiszteletéről van itt szó a legtágabb értelemben, nemcsak etnikai kisebbségekről vagy homoszexuálisokról. Mindent tisztelni kell, hajtogatják, és ezáltal az értékítéletünket torpedózza meg ez a toleráns világ. Mindez atolerancia olyan mértékű felhíguláshoz vezetett, amikor hiába próbálom a képzőművészeti líceumban érvényesíteni az értékorientációmat, mert X.Y. valahonnét bekerül oda, és négy éven keresztül giccset fest. És négy év alatt sem tudom meggyőzni őt a magam igazáról.”

Az ügynek nem segít az sem, hogy a nagyáruházakban festményt lehet kapni négyzetméterre beárazva. „Olyan szemfényvesztés zajlik, az értékek olyan mértékű felhígulása, hogy nem lehet ellenállni. Az egyre kevesebb kenyér mellé egyre több cirkuszt szállít a mindenkori hatalom, az az érzésem, hogy mifelénk négy éven át tartó kampány zajlik, fesztivál fesztivált ér.”

 Közéleti lencsék

„Én is szerveztem fesztivált, de azt mondtam, hogy arra a műfajra van szükség, ahol audió- és vizuális eszközeimet tudom hasznosítani, és nemcsak süketnémaként megfestem a képet, aztán mintha már nem is léteznék, kiakasztom a falra, hogy beszéljen helyettem. Nem: a művésznek van füle, hangja, ha akar, énekel is, hamisan akár, de a saját hangján. Ugyanakkor mozgásképes, akkor meg álljon ki, és produkáljon valamit, ami nem is színház, nem költemény, nem festmény vagy grafika, de köztes műfajként hatást tud gyakorolni egy bizonyos közegre. Hogy az Anna-napi búcsújárásra időzítettük ezt a rendezvényt, az nemcsak a nyugati értékekhez, műfajokhoz való felzárkózás, hanem a közlés lehetősége is volt, hiszen eljött azon a hétvégén sok környékbeli egyszerű ember is. Az a néhány ezer búcsújáró valamivel gazdagabban ment haza, mert nem az elefántcsonttoronyba vagy a kőszínházba zárkózom el, hanem érthető, megközelíthető módon próbálok bizonyos esztétikai értéken átadni neki üzenetet. Például amikor a bodoki pékség elkészítette nekem a 19 kilós kenyeret, s abból mint Nagy-Magyarország szimbólumából levágtam Erdélyt, megkentük Kónya Rékával zsírral, és sablonon keresztül ráírtuk paprikával, hogy „Transilvania, Bon appetit! Jó étvágyat! Poftă bună!”, és ezzel a felszólítással megetettük Erdélyt, annak politikai üzenete volt.”

Emlékezetes dátumnak számít 1993. szeptember 11-e is: a Rights for Minority tüzes akción a prefektúra előtt beleégették az akció nevét viselő szavakat a betonba, mert másnap egy brüsszeli küldöttség érkezett Romániába a kisebbségekkel való törődést ellenőrizni. Igaz, nem nagyon jutott el a célzott közönséghez az üzenet, mert előbb kiskatonákat tettek oda súrlókefével, hogy a beégett betűket feltöröljék, aztán mivel nem sikerült, ráterítettek egy teherautónyi homokot a betonra, a küldöttség pedig nem láthatta az üzenetet. Szerencsére megjelent a Háromszék című napilapban, címlapon hozták Albert Levente fotóját. „Ez egy előre bejelentett tiltakozó akció volt. Ez az a műfaj, amely a közembert is képes megérinteni. Egy picit az art for all, az üzenet mindenkinek jelige alatt működött az art for art ellenében. Az az érzésem, hogy aki ma azt szeretné, hogy a művész ne vállaljon közszereplést, nem gondolja végig, mit beszél. Nem szakbarbárként kell egy keskeny úton haladni, hanem széles látószögű lencsén át kell néznie a világot.”

Dr. Ütő Gusztáv
Művész, szervező, kutató, művészeti író, tanár, 1958-ban született Sepsiszentgyörgyön. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet, restaurálás-konzerválás és rajztanár tanszékének végzőse. 1991-től a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum rajz- és festészettanára. 1991–2000 között a sepsiszentgyörgyi Etna Alternatív Művészeti Csoport megszervezője és irányítója. A sepsiszentgyörgyi nonprofit és kísérleti jellegű Torony Galéria kiállítótér létrehozója, 1991-99 között az AnnART – Performansz Napok/Élő Művészeti Fesztivál szervezője. 2008 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika tanszékének adjunktusa. Kitüntetései: Munkácsy Mihály-díj (2009), Magyar Művészetért díj (2013).