Szatmárnémeti fekete márciusa - interjú Formanek Ferenccel

– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.

– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.

– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.

– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.

– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.

– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.

– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.

– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.

– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.

– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.

– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.

– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.

– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.

– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.