Sólyomkővár, a szlovák sziget

A külsőségek ellenére nem Szlovákiában járunk, hanem Sólyomkőváron. A Szilágy és Bihar megye határán fekvő település a községközpontja annak a kompakt szlovák “szigetnek”, amely 23 kilométeres sávban húzódik a Réz-hegység egyik völgyében, s amelynek etnikai homogenitását semmi sem törte meg az elmúlt három évszázad során. “Egyszerre szerencsénk és szerencsétlenségünk ez az elzártság” – mondja Albert Ágoston, aki levetve a papi ornátust választékos magyarsággal mutatkozik be a település polgármestereként. A szlovák anyanyelvű plébános-polgármester a gyulafehérvári papneveldében tanult meg magyarul, s azóta is őrzi a nyelvet. “Nemrég helyettesítenem kellett az egyik magyar kollégát, hát bizony beleizzadtam a magyar nyelvű prédikálásba” – teszi hozzá mosolyogva.

Népvándorlás ide-oda

A szlovák lakosság 1770-től kezdett megjelenni a környéken. A népes családok egyre nehezebben éltek az éhínség sújtotta hazában, s miután elterjedt, hogy a Bánffy-család az erdőkitermelés fejében hajlandó területet és erdőt is adományozni, tömegesen települtek át ide a szlovák erdőmunkások. Az üveggyár – innen a település szlovák neve, a Stara Huta (Öreg Huta) is – egyéb munkalehetőséget is kínált. A később bekövetkezett politikai változások, a Trianon utáni országhatár-átrajzolások nem zavarták a telepeseket, sokkal inkább az 1920-as évek környékén dúló gazdasági válság -  ’23-ban például a fél falu kivándorolt Brazíliába a jobb élet reményében. A község 48 négyzetkilométernyi megművelhető, lakható területe egyre szűkebbé vált, az elvándorlás azonban helyrebillentette ezt a helyzetet, s újabb népesedési hullámot regisztráltak az egyházi anyakönyvek. A második világháború utáni néhány év újabb eret vágott, sokan döntöttek úgy, hogy hazamennek az anyaországba, miután a németektől “megtisztított” csehországi szudéta régiót a hatóságok igyekeztek szlovákokkal benépesíteni. A kommunista rendszer megerősödése azonban véget vetett a vándorlásnak, amely aztán az 1989-es rendszerváltozás után éledt fel.

Az ígéret földje

“Képtelen lennék polgármesterként is tevékenykedni, ha a község nem lenne egynyelvű, illetve egyvallású – jelenti ki az elöljáró, amikor rákérdezek, hogy papként miképpen tudja megoldani azokat a meglehetősen világi helyzeteket, amelyeket egy község irányítása feltételez. – Itt mindenki szlovák, mindössze négy román és két magyar anyanyelvű polgára van a községnek. Ezzel együtt fogyunk, a fiatalok többsége ugyanis elmegy dolgozni, elsősorban Szlovákiába, Csehországba és Ausztriába, de Magyarországra is, s közülük sokan ott is ragadnak, s szlovák állampolgárságot vesznek fel. Aki így dönt, az eladja a házát és a földjét, s én ezt nagy gondnak tartom. Igyekszem megértetni velük, hogy ez a tietek, de egyelőre nem sokra megyek vele.” A plébános 150-200 családra, azaz 1200 személyre taksálja azt a lélekszámot, amelynek tíz év múlva is ez a völgy jelenti az otthonát.
Az itthon maradók megélhetését továbbra is az erdő biztosítja, miután az üveggyár jóval régebb, az élesdi, ingázással egybekötött ipari munkavállalási lehetőségek pedig a kilencvenes években szűntek meg. “Ezerhektárnyi legelőnk és erdőnk van, gyönyörű erdő, jó minőségű faállománnyal – készít gyors számvetést a polgármester –, további 670 hektár pedig községi tulajdon.” 

Óvó elzártság

Albert Ágoston a nehéz életkörülményekkel magyarázza, hogy a román hatalom számára sem a kollektivizálás, sem pedig az etnikai beolvasztás szempontjából nem volt prioritás a térség “bekebelezése”. “Itt kemények a telek, nehéz a munka, nem vezetett ide használható út. És ne felejtsük, mi kevesen voltunk, nem jelentettünk olyan veszélyt, mint a székelyföldi magyarság” – sorolja. A napjainkban érzékelhető elvándorlás is elsősorban a sólyomkőváriakra érvényes, a főúttól távolabb eső településekre kevésbé jellemző.
A községben egy időben hét szlovák iskola működött, közülük kettő nyolcadik osztályig biztosított tanulási lehetőséget a gyerekeknek. A pedagógusok az Arad megyei Nagylakon működő gimnázium, illetve a bukaresti tanárképző “útvonalon” részesültek megfelelő képzésben, ugyanakkor létezett egy államközi megegyezés Románia és Szlovákia között, amelynek keretében Szlovákiából érkezett tanárok segítették az oktatást. A helyzetet ma már a szlovákiai képzés is kiegészíti, így a polgármester szerint az oktatás terén nincs különösebb okuk a panaszra.

Vatikáni engedély

Körbejárjuk a falut, járókelők, gyerekek integetnek vissza, a szűk közösségben mindenki ismeri Albert Ágoston autóját. Az elöljáró amolyan atyuskás módon viszonyul falusfeleihez, de nehéz is lenne másként. A táskában mindig ott lapulnak a gyóntatáshoz szükséges kellékek, legtöbb esetben a polgármester és a plébános egyszerre kopogtat be, a hegyvidéki, egymástól meglehetősen távol eső porták bejárása minél racionálisabb beosztást igényel.
“Vatikáni külön engedéllyel látom el a polgármesteri tisztséget – válaszolja, amikor a papi hivatás és a közéleti szerepvállalás összeegyeztetésének módozatairól faggatom. – Demokrata párti támogatással indultam a választásokon, de semmilyen politikai meggyőződésem nincs, jeleztem is, hogy tőlem senki se várjon el párthűséget. Még nem döntöttem el, hogy indulok-e a következő helyhatósági választásokon, nemrég tanácskoztam erről Tempfli püspök úrral. Szívem szerint addig maradnék, míg sikerül kinevelni az utódomat. Egyelőre azonban senkit nem látok…”

Fáradt vérvonal

Egy közösség zártságából fakadó veszélyekkel az elöljáró is tisztában van, s felvetésemre rögtön jelzi: elsősorban a papok révén igyekeznek odafigyelni, hogy közeli rokonok ne kössenek házasságot. Két esetet ismer, amikor unokatestvérek házasodtak össze, sajnos, beteg gyermekek születtek a kapcsolatokból. Azt állítja, hogy az emberekben is megvan a kontroll, de ez sem teljes biztosíték az évszázadok alatt “körbeérő” rokoni kapcsolatok hordozta veszélyek ellen. Éppen ezért szomorúan meséli, hogy egyik, a helyzet kezelésére hivatott javaslatához nem kapott támogatást. “Amikor elkezdődött a kivándorlás, arra gondoltam, hogy az akkor még olcsó házak közül felvásárolnánk néhányat, s oda költöztetnénk a Vagase nevű, 14-15 házas tanyán lakókat, akik ma is középkori körülmények között, villany nélkül élnek. Az volt tervem, hogy egyrészt ezáltal emberibb életkörülményeket biztosítunk a lakóknak, másrészt felfrissítenénk a valóban elfáradt vérvonalat. Ezekre a házakra húszéves eladási tilalmat rendeltünk volna el, utána meg csinálhatnak vele, amit akarnak. Ehhez körülbelül kétmillió euró kellett volna, amit a szlovák illetékesektől kértem. Azt mondtam, itt van egy kis darab Szlovákia, vigyázzunk rá közösen. Nem támogattak” – legyint ma is szemmel láthatóan csalódottan. Aztán hozzáteszi: nem foglalkoznak velünk, csak a Metód és Cirill napi búcsúra érkező szlovák tízezrek jelzik, hogy mégis csak tudnak rólunk.

Rózsafüzér hazáig

Amikor a község legidősebb embere, a 92 éves Peter Hasko meghallja, hogy magyar vagyok, szinte dicsekedve mondja, hogy ő a magyar hadseregben szolgált. A ma is aktív, szilvaszedésen “kapott” öreg Sólyomkővár történetének élő lenyomata. Tizennyolc testvére közül már senki sem él, néhányan közülük 1923-ban vándoroltak ki Brazíliába, ő azonban ma is abban a házban él, amelynek telkét az erdőtől hódították el az apja segítségével. “Nekem sehol nem lenne ilyen dolgom – mondja reszkető, de határozott hangon. – Itt éltem, dolgozni mindig szerettem, s megéltem belőle. A feleségemmel, Isten nyugosztalja, öregkorunkban is kézen fogva jártunk az utcán. Amikor befordultunk a sarkon, elkezdtük a rózsafüzért, s mire hazaértünk, befejeztük. Isten megáldott érte.” Aztán elvonul gyónni a kis híján unokakorú, de azért tántoríthatatlanul pap bácsinak szólított plébános-polgármesterrel.