Saját út, családi fészek

Mint tudjuk, a folklórkincs szerte a világon sok-sok emberöltő bölcsességét sűríti magában, többek közt azt a nemzedékeken átszűrt, érvényesnek ítélt emberi tapasztalatot, hogy mihelyt felnőttkorba ér az ifjú, a szülőknek el kell engedniük a kezét, próbáljon meg saját lábára állva boldogulni. Az évszázadokon, évezredeken keresztül érvényes viselkedésmintát mintha átfogalmazta volna az idő: a 21. században az jellemző, hogy egyre később „vedlik le” a fiatalok a gyermeki szerepet, egyre inkább kitolódik a felnőtté, szülővé válás korhatára. A fiatal felnőttek mind később és később költöznek el a szülői házból, állnak meg a saját lábukon.

Gyakori, hogy nemhogy kétszer tíz, de négyszer tíz esztendőt is megért már a „gyermek”, és még mindig az úgynevezett „mamahotelben” lakik, esze ágában sincs a saját útjára lépni, esetleg gyermeket (és emiatt nagyobb felelősséget) vállalni.

Félreértés ne essék, korántsem a mai korszellemben felnőtt fiatalok hibáztathatóak a tendenciáért, ők lényegében legtöbbször passzív résztvevői, vagy ha úgy vesszük, elszenvedői a gazdasági, társadalmi, mentalitásbeli változások különféle hullámainak, összetett, egymásra ható sorozatának. Romániában is jó ideje dívik a jelenség, amelyről az elmúlt években számos felmérés látott napvilágot. A minap ismét megjelent egy, a tendenciát aláhúzó adatsor: a romániai ifjúsági tanács frissen elkészült kutatásából sem derült ki más, mint hogy a 18 és 34 év közti korosztály jelentős hányada még mindig a szülői háztartásban él, gyakorta kényszerűségből. A hazai fiatalok majdnem 58 százaléka lakik „mamahotelben”, és érdekes, hogy ez az arány majdnem tíz százalékkal kisebb az Európai Unió más országaiban.

Lehet, hogy más országok e tekintetben is jobban csinálnak valamit, mint Románia? Esetleg hatékonyabban igyekeznek megteremteni annak lehetőségét, hogy a fiatalok anyagi szempontból könnyebben függetlenedjenek? Nem kizárt.

Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyre inkább elöregedő társadalmak mentalitásának változásait sem, azt a sok tekintetben természetellenes, vagy mondhatni egészségtelen szemléletet, amely szerint a negyvenéves még kényelmesen gyereknek érezheti magát. A társadalom szemében pedig egyre természetesebb, hogy bár jócskán benne jár a korban, mégsem válik a szó igazi értelmében felnőtté az ember. És ebben a szemléletben esetleges, hogy mikor lép ki mentálisan, lélekben is azon a bizonyos kapun, amin a népmesebeli király jó szándékúan kiterelte a fiait: mintegy kiröptette őket a családi fészekből, elindítva az önállósodás útján.