Mi a rendőrség magyar neve?

– Csíkszeredai közintézmények előtt tartott szerdán tiltakozást, kétnyelvű feliratok kihelyezését kérve az intézmények homlokzataira. Az ember azt gondolná, hogy a tömbmagyar Székelyföldön kevésbé adódhatnak gondok a nyelvi jogok terén, mint mondjuk szórványvidéken.

– Az általam célba vett intézményeket hatalmi intézményeknek nevezném, hiszen a megyei és városi rendőrségről, az állami levéltárról, a bíróságot és az ügyészséget is magában foglaló törvényszékről, a megyei katonai központról, valamint a háborút viselt katonák szövetségéről van szó. Én azt sérelmezem, hogy miközben más polgári közintézmény esetében kevésbé merülnek fel gondok a belső anyanyelvhasználat terén, addig ezek esetében egyfajta arroganciát, olyan magatartást tanúsítanak, mintha a törvényen kívül, illetve afölött állnának.

Akciómmal arra akartam kihasználni az alkalmat, hogy ezeknek az intézményeknek a vezetőivel, helytartóival megértessem: Romániában immár olyan szintet ért el a demokratizálódás, a jogállamiság, hogy a törvényhozásban úgy-ahogy, de mégis kodifikálták a jogainkat. Ezek a jogok tehát megtalálhatóak a jogszabályokban, viszont ezek gyakorlatba ültetését épp azok akadályozzák, akiknek éppen az alkalmazás volna a feladatuk.

Az intézményvezetőknek átadtam a 64, hazai és nemzetközi dokumentumokban, a román és a magyar állam közötti egyezményekben található, a nyelvhasználati jogokra vonatkozó rendelkezések gyűjteményét, hogy próbálja befolyásolni a kérdésről alkotott felfogásukat, véleményüket.

– Milyen fogadtatásban részesült a górcső alá vett intézményeknél? Kapott-e ígéretet a kétnyelvűség biztosítására?

– Radu Moldovan megyei rendőrfőkapitány vendéglátónak minősült, készséges volt, hiszen irodájában fogadott. Viszont addig élveztem a vendégszeretetét, amíg letelt a tiltakozásomra kért idő, így három másik intézményhez már nem jutottam el. A rendőrparancsnok emberként nem sérelmezte, sőt normálisnak tartotta a kéréseimet. Rendőrként azonban – meglehetősen furcsa logikát követve – azt fejtegette: a jelenlegi jogszabály nem írja elő a speciális intézmények számára, hogy köteles kihelyezni a kétnyelvű feliratot. A rendőrség ugyanis nem közintézményként, hanem speciális intézményként határozza meg magát.

Hozzátette azt is, hogy törvénymódosítás hiányában is elrendelné a két-, sőt háromnyelvű felirat kifüggesztését, de csak ha a felettesei, a belügyminisztérium illetékesei utasítanák erre. Éppen ezért azt javasolta nekem, hogy forduljak személyesen ez ügyben a belügyminisztériumhoz, amit én már amúgy is terveztem, és ugyanerre kértem én is. Érdekes egyébként, hogy a parancsnok rákérdezett: miként fordítanám a román poliţia szót magyarra.

Amikor a világ legtermészetesebb módján rávágtam, hogy rendőrség, Radu Moldovan közölte: ezzel baj van, mert ez a magyarországi hasonló intézmény megnevezése és Magyarország sérelmezhetné, hogy Romániában ugyanazt a megnevezést használják. Tájékoztattam arról, hogy ez meglehetősen érdekes felfogás, hiszen a nyelv nem egy adott államhoz, térséghez kötődik, egy magyar szó, kifejezés bárhol a világon ugyanazt jelenti.

Szerinte ennek Romániában nincs magyar megfelelője, legfeljebb police-nak lehetne nevezni. Már csak azért sem tudtam elfogadni ezt az érvelést, hogy a városi rendőrség egyik részlegének bejáratára felkerült a magyar felirat: közelségi rendőrség.

– Mivel magyarázza, hogy ezek az intézmények nem alkalmazzák a törvényt, és megtagadják a többségi lakosság anyanyelv-használati jogának alkalmazását?

– Azt látom, hogy sokan nem mernek maguktól gondolkodni, inkább elvárják: a felettesük adjon utasítást a nyelvi jogok tiszteletben tartására. Holott az intézmény tekintélye is egészen más lenne, közelebb kerülne a polgárhoz, ha utóbbi kívülről is olvashatná anyanyelvén a megnevezését. Bennem mindig a gyarmatosítás érzetét kelti, és méltóságomban zavar, ha valahol tiltják az anyanyelvemet. Holott a jogszabályok léteznek, nem tartják tiszteletben a többség nyelvét.

Nem azt keresik, hogyan lehetne alkalmazni ezeket, hanem elzárkóznak ettől. Sőt sokan a nacionalista körök reakciójától, a nemzetárulás vádjától félnek, amikor nem függesztik ki a magyar feliratokat.

– A kolozsvári kisebbségkutató intézet nemrég ismertetett kutatása éppenséggel arról árulkodik, hogy ott biztosított a magyar nyelv használata a közigazgatásban, a közintézményekben, ahol a magyarság aránya 60 százalék fölött van. Milyen tapasztalata van e téren?

– Ezeken a vidékeken a szokásjog erősebb, mint az adott törvényi előírások. Itt nagyobb igénnyel, ösztönösen használják a polgárok ezeket a jogokat, hiszen ilyen a társadalmi környezet, a közösség nem igyekszik mindig a mások elvárásához alkalmazkodni. Vagyis a maga valóságában éli meg a kis magyar világát. Ahol kiszolgáltatottabb helyzetben van a magyarság, és azt gondolja: hátránya származhat abból, ha anyanyelvén szólal meg egy hivatalban, ott zsigeri félelem alakul ki az emberekben.

Holott aki lassan elhagyja az anyanyelvét, az a tudatában is meggyengül. Óriási gond az is, hogy a magyar embernek sokszor hamarabb beugranak a román kifejezések, emiatt például le is szoktak a magyar közigazgatási nyelvről. Éppen ezért javasoltam a magyar polgármestereknek, hogy vásárolják meg a szövetségünk által kiadott román–magyar közigazgatási szótárt, amelyből az önkormányzati alkalmazottak tanulmányozhatják a szaknyelvet. Erre szükség van, hiszen ha feladjuk anyanyelvünket, nem lesz magyar Erdélyben.

– Milyen esélyt lát arra, hogy a romániai közintézmények biztosítsák a nyelvi jogokat? Az önéhez hasonló akciók látványosak ugyan, de kétséges, hogy intézkedésre fogja sarkallni őket.

– Az autonómia is életforma: akkor lesz önrendelkezésünk, ha mi megteremtjük, nem akkor, ha más megadja nekünk. Ehhez hasonló a helyzet az anyanyelvhasználattal is. Ha meg akarjuk őrizni ezt az őseinktől örökölt jussunkat, ha tudatosan, mozgalomszerűen odafigyelünk arra, hogy a közintézmények, kereskedelmi társaságok tartsák tiszteletben a nyelvi jogokat, akkor sikerülhet. Rendelkezzünk bármilyen jogszabályi háttérrel, ha ennek gyakorlására nem mutatkozik igény bennünk, és ehhez nem társul tudatos helytállás, akkor nem fogják érvényesíteni a jogainkat.

Ellenkező esetben viszont úgy fogadnak el, ahogy viselkedünk. Nap mint nap következetesen kell megkövetelnünk a nyelvi jogaink alkalmazását, például arra késztetve a közintézmények hivatalnokait, hogy két nyelven tegyék közzé az űrlapokat. A csíkszeredai polgármesteri hivatalban legalább ötven formanyomtatvány lelhető fel magyarul is.

– És arra lát-e esélyt, hogy húsz év múlva regionális hivatalos nyelv legyen a magyar az ország azon régióiban, amelyekben számottevő a magyar közösség aránya? Ezt nemrég az RMDSZ tűzte ki célul.

– Én ennek esélyét nem két évtized múlva, hanem ma látom. Ha minden, magát magyarnak valló, magyarul gondolkodó és érző ember ezt fontosnak tartja, erre naponta odafigyel, akkor ez akkor is hivatalossá válik, ha nem nyilvánítják azzá kívülről. Ha mindenki tudatosan műveli, használja anyanyelvét, akkor ez hivatalossá válik. Éppen ezért hirdetjük felszólításként, hogy használd édes anyanyelvedet! Isten őrizz, hogy erre húsz évet kelljen várni, ennek a lehetősége már ma adott, csak kellő igény kell megfogalmazódjon erre.