Még késik a gyalui kastély visszaszolgáltatása

A Krónika által megszólaltatott Szabó Bálint, a Transilvania Trust műemlékvédő alapítvány elnöke úgy vélte, négyzetméterenként 6–700 euróra van szükség a kastély helyreállításához, és a méretek alapján 25 millió euróra becsülte a felújítás költségeit. Azt is hozzátette, ugyanennyiből lehetne a 15 hektáros kastélykertnek is visszaadni a régi pompáját.

A hetvenedik évében járó történészprofesszor egyáltalán nem adja jelét annak, hogy meg lenne rettenve az örökséggel előbb-utóbb rá szálló feladatoktól. Fiatalos optimizmussal kezd mesélni. Nem leplezi, nem esik jól, ha messziről jött idegennek tekintik Erdélyben. Elmondja, Budapesten született ugyan, de gyermekkorának megannyi emlékezetes pillanatát töltötte a gyalui kastélyban. Amúgy pedig Barcsay Ákos erdélyi fejedelem testvérének az egyenes ágú leszármazottja. Sok köze van tehát Erdélyhez, és a családi kötődések történészként is felkeltették az érdeklődését. Igaz ugyan, hogy Károlyi Mihályról írta doktori dolgozatát, melyet az Oxfordi Egyetemen védett meg, és az is igaz, hogy a torontói egyetemen elsősorban propagandatörténetet tanított, a néhány órás beszélgetés arról győz meg, hogy az erdélyi középkori, újkori történelemben is otthon van. A gyalui kastély történetét pedig évről évre aprólékosan ismeri. Rosszallóan jegyzi meg, hogy megannyi sajtóhivatkozásban téves adatok szerepelnek. A kastélyfelújítás és a parkhelyreállítás becsült összegét is erősen eltúlzottnak tartja. Megjegyzi, a Franciaországban élő húgának az egyik gyermeke építész, a másik kertépítész, aki a versailles-i iskolában tanulta ki a kastélyparkok gondozásának tudományát. A velük folytatott tanácskozások során lényegesen alacsonyabb helyreállítási költségek merültek fel. Az üres zsebű örökösökre vonatkozó utalások kapcsán pedig megjegyzi, nem látja annak a jeleit, hogy az önkormányzat vagy az állam jobb gazdája lenne egyik vagy másik műemlék épületnek.

Megálmodott kastélyturizmus

„Nincsen itt olyan nagy baj” – nézi a több évszázados falakat a professzor. Azt azonban elismeri, hogy mihelyt megtörténik a visszaszolgáltatás, azonnali beavatkozás szükséges. Megítélése szerint a tető megjavításával és a betört ablakok kicserélésével konzerválni lehet az épület állapotát, és a nagyobb szabású javításokat később is el lehet végezni, amikor megtalálták már a kastély rendeltetését. Ez utóbbi ugyanis egyelőre még nyitott kérdés. „Nem ambicionálom, hogy egy hatvanszobás kastélyban éljek egyedül, fejedelmi módon – magyarázza. – Mindig az volt az elképzelésem, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van. Olyan küldetése, amelyikben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. Nekem mindig az volt az elképzelésem, hogy a kastély egy részét berendezem, olyanformán, mint Kálnokyék Miklósváron vagy Mikesék Zabolán, háromnegyed részét viszont valamilyen kulturális célra szánom. Ha valakinek valamilyen ötlete van, várom, hogy megkeressen. Minden lehetőség érdekel.” Barcsay Tamás lelkesedéssel mesél a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyokról. Ezekben a látogatók nemcsak az épületet, a berendezéseket nézhetik meg, de a tulajdonossal is megismerkedhetnek, az ő életébe is bepillanthatnak. Efféle szerves kastélyturizmusra rendezné be azt a húsz termet, amelyet saját használatra tartana fenn. Megjegyzi, ez kuriózum lehetne a régióban, mert a Magyarországon magántulajdonba került kastélyok jórészt elveszítették a szellemüket azzal, hogy luxusszállókká alakították őket.

Rákóczitól a pingpongasztalig

„Úgy emlékszem, hogy gyermekkoromban mindig nyáron voltam itt, de Bánffy Kató írja az emlékirataiban, hogy januárban látogatta meg nagyanyámat, és rendkívül untatta az, hogy én is itt voltam, és velem kellett foglalkoznia” – idézi fel Barcsay Tamás megjegyezvén, hogy télen menynyivel jobban áttekinthető az épület, mint nyáron, amikor zöldellnek a fák. A keleti oldalon a jelek szerint ezen a télen döntöttek ki néhány tölgyet. A professzor nem adja jelét, hogy bánná. Így több fény jut a kastélynak. „Hátul a kertben volt egy öreg fa, amiről úgy mondták, Rákóczi fája. 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna” – idézi a gyermekkorában hallottakat. A forrást, amelyhez mindig kisétáltak a kastélyparkban, nem sikerült megtalálni. Amint felidézi, édesapja 1940-ben jött a kastélyba, melynek egyik szárnyát korábban a román hadsereg használta. János, a komornyik rettenetes csapásként adta elő, hogy a katonák eltörtek egy tükröt az épületben.

Az ablakok alapján rögtön sikerül azonosítania a szobákat. „Ez volt az enyém – mutat a bejárattól jobbra eső sarokbástya melletti ablakra – mellette a nagyanyám lakosztálya.” Mint felidézi, a kastély történelmi falait a modernizáció sem kerülte el. Megtudjuk, a hatvan terem egyikében pingpongasztal állt gyermekkorában. A nagyapjának 1905-ben már autója volt, a kastélyt pedig generátor látta el árammal, amikor ez még egyáltalán nem volt megszokott.

„Emlékszem, gyermekként nagyon imponált nekem, hogy az apám telefonon beszélt a dolgozószobájából a gazdasággal – idézi fel. – Ma is eszembe jut, mennyire megijedtem, amikor lóháton láttam meg az apámat. Nem tudtam, mi történt vele, hogy olyan nagy lett.”

A kastély tulajdonlása soha nem jelentette a gondtalan életet. „Az emberek néha azt képzelik, hogy a földesurak pamlagokon heverésztek, mint a francia regényekben, és semmittevéssel teltek napjaik. Pedig nem így volt. Erdélyben mindig keményen kellett dolgozni ahhoz, hogy élni tudjanak”. Mint felidézi, a szülei a háború idején tejet adtak el Kolozsvárra, a kastély pincéjét pedig gombatermesztésre rendezték be. „Nem volt ez egy latifundium, gazdálkodni, üzletelni kellett” – jegyzi meg. Önkéntelenül is az jut eszünkbe, hogy erre a gazdálkodó, üzletelő szellemre a restitúció után is nagy szükség lesz.