„Nekem Kolozsvár a szerelmem marad” – Kun Miklós Sztálinról, Erdélyről és a múlt továbbéléséről

„Nekem Kolozsvár a szerelmem marad, és amíg élek, az is lesz” – mondta, majd felidézte, hogy mintegy másfél évtizeddel korábban még azt tervezte, vásárol a városban egy manzárdlakást, és félig-meddig Kolozsvárra költözik, amiből végül nem lett semmi, a kötődés azonban megmaradt. Mint mondta, Ausztráliát leszámítva minden kontinensen járt, Kolozsvár mégis „a szíve csücske”.

Mielőtt rátért volna arra, mit tudott Sztálin Erdélyről, és hogyan alakult Észak-Erdély sorsa a háború végén, Kun Miklós egy régi dalt idézett fel:

Kun Miklós maga is emlékezett rá gyerekkorából: mozikban, filmvetítések előtt hallotta.

Mit tudott Sztálin Erdélyről?

Kun Miklós hosszú évtizedek óta kutatja Sztálin életét és a szovjet rendszer működését. Elmondta, hogy a Szovjetunió átalakulása idején az elsők között férhetett hozzá Sztálin hagyatékához, és később több hullámban kutatta a diktátor magánarchívumát.

A dokumentumokból számára többek között az derült ki, mennyire foglalkoztatta Sztálint a földrajz és különösen a határok kérdése:

• térképeket tanulmányozott
• etnográfiai könyveket gyűjtött
• és a Szovjetunión belüli határokhoz is többször hozzányúlt.

A történész ennek magyarázatához a két világháború közötti időszakig nyúlt vissza, kifejtve: a Szovjetunió és Románia viszonyát hosszú ideig Besszarábia kérdése terhelte, Moszkva pedig Romániát a térség egyik ellenséges államának tekintette. A második világháború közeledtével aztán a román területi kérdések a nagyhatalmi politika részévé váltak.

sokkal inkább az, hogy egy adott területnek milyen stratégiai jelentősége volt, és melyik hadsereg tartotta ellenőrzése alatt.

„Sztálin általában senkit nem szeretett” – jegyezte meg.

Mint mondta, a diktátor valóban sértően tudott beszélni különböző népekről, de ha a politikai érdeke úgy kívánta, ugyanazzal a szereplővel egyik nap ellenségesen, máskor kifejezetten barátságosan viselkedett. Erre hozta példának az 1946-os magyar tárgyalásokat is, amikor Nagy Ferenc miniszterelnökkel Sztálin kedves volt, még ajándékot is adott neki, miközben a magyar fél számára fontos erdélyi határkérdésben végül nem tett érdemi engedményt.

Észak-Erdély mint politikai eszköz

A második világháború végén Észak-Erdély különösen jól mutatta ezt a logikát.

A történész értelmezésében Észak-Erdély ebben az időszakban Moszkva kezében politikai ütőkártyává vált. Romániában ugyanis még korántsem volt eldöntött, milyen kormány kerül hatalomra.

Kun Miklós idézte Sztálin álláspontját: ha Romániában „valóban demokratikus” kormány alakul, a Vörös Hadsereg átadja Észak-Erdély közigazgatását. A „demokratikus” természetesen itt nem a mai értelemben vett demokráciát jelentette, hanem Moszkva számára elfogadható, hozzá lojális kormányt. Sztálin ugyanakkor azt is elvárta, hogy az új hatalom képes legyen biztosítani a románok és magyarok békés együttélését.

Petru Groza kormányának megalakulásával aztán ez a feltétel teljesült, a szovjet katonai közigazgatás megszűnt, Észak-Erdély pedig román közigazgatás alá került.

Térképpel Sztálinhoz

Az előadás egyik legszemléletesebb története az 1946-os magyar moszkvai küldöttséghez kapcsolódott: Nagy Ferenc miniszterelnök, Gyöngyösi János külügyminiszter és Gerő Ernő térképet vitt magával Sztálinhoz: ha Észak-Erdély egészének visszacsatolására nem is volt reális esély, legalább egy keskenyebb határ menti sáv ügyében próbáltak tárgyalni.

A kérdés a párizsi béketárgyalások idején ismét előkerült, de Kun Miklós hangsúlyozta: a határokkal kapcsolatos kérdést Moszkvában döntötték el, nem Párizsban. Felidézte ugyanakkor Ana Pauker és a magyar küldöttség találkozóját is. Kun Miklós elmondása szerint

és egyetlen határ menti magyar falu átadásáról sem kívántak tárgyalni.

A Magyar Autonóm Tartomány szálai is Moszkvába vezettek

Az előadás végén Kun Miklós az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartomány kérdésére tért át.

Kun Miklós szerint az autonómia létrehozása jól illeszkedett a sztálini nemzetiségpolitika logikájába. Nem valamiféle önzetlen gesztusról volt szó, hanem olyan politikai eszközről, amellyel kezelni lehetett egy nemzetiségi feszültséget, miközben a tényleges ellenőrzés továbbra is a központ kezében maradt.