Kolumbán Vilmos József református püspök a Krónikának: nem mondhatunk le egyetlen erdélyi magyarról sem

– Milyen feladatokat tekint a legnagyobb prioritásnak a következő időszakban, akár a hat éves püspöki mandátuma során?

– Abban a tekintetben tartom fontosnak az elkövetkezendő hat évet, hogy elsősorban meg kell erősíteni, tovább építeni a belső emberi közösségeket. Merthogy ez a korszak lejárt, most pedig kezdődik egy másik, és az ember-ember közötti vagy a közösségek közötti kapcsolatot kell megerősíteni. Olyan világot élünk, amikor az ember egyre jobban elmagányosodik, és az egyház az egyik olyan intézmény, amelyik közösséget kíván adni az embernek, és ez rendkívül fontos. Nyilván ez egy sajátos közösség, de befogadó közösség is, és olyan környezetet kívánunk megteremteni, ahol mindenki jól érzi magát és megtalálja a helyét. Ezen kívül tovább kell építeni, erősíteni a belmissziós intézményeket, a nőszövetséget, az ifjúsági munkát, a gyermekekkel való foglalkozást, a presbiterszövetséget, mert ezek azok az alapintézményei, alappillérei az egyháznak, amelyek helyi, egyházmegyei és egyházkerületi szinten is nagyon sok eredményt tudnak elérni. Szintén nagyon fontos odafigyelni a fiatalságra, onnantól kezdve, hogy a korábbi ciklusban az egyház támogatásával épült számos óvodát be kell tölteni gyermekekkel, tehát minden magyar gyermeknek meg kell talánunk a helyét, el kell vinni őket ezekbe az óvodákba. Nyilván sokkal több kellene óvodából is, de igyekszünk ezen a téren is dolgozni még. A középiskolákat, elemi iskolákat szintén meg kell tölteni, hiszen ez jelenti a megmaradásnak az egyik alappillérét. A többi pillérében pedig az egyház továbbra is ott van és dolgozik, hogy magyar nyelven, hitvalló, büszke reformátusként, büszke keresztényként tudjon élni ebben a világban. És így egyaránt legyen része a templomi közösségnek, a gyülekezetnek, ugyanakkor az erdélyi magyar közösségnek is. Bár hogy ennek a kivitelezhetősége miként történik, arra nem tudok még választ adni, de rendkívül fontosnak tartom az itthon maradás kérdését, mert olyan gazdag kulturális tapasztalatokkal, hagyományokkal rendelkezünk, amelyekre méltán vagyunk büszkék. Valahogy meg kell értetnünk a fiataljainkkal, hogy itt a helyünk, és nem mondhatunk le egyetlen erdélyi magyarról sem.

– Nemrég istentiszteleten hallottam egy Svédországban szolgáló református lelkésztől, hogy – amint fogalmazott – ő nem szeretne ott gyakorló keresztény hívő lenni, mert például nem szabad kimondani Jézus nevét, és számos más akadályt gördítenek a hitélet gyakorlása elé. Mit tekint a legnagyobb kihívásnak az egyház, a hitélet szempontjából, milyen veszélyek leselkednek leginkább az egyházra?

– Nyilván sokat fel lehet még sorolni, ez csak egy a napirenden lévő témák közül, amik tapasztalataink szerint előbb-utóbb elérik Erdélyt is. Erre fel kell készülnie az egyházaknak, a civil társadalomnak, és meg kell fogalmaznunk azokat a válaszokat, amelyeket ezekre a kihívásokra kívánunk adni. Csodálkozva nézzük, hogy mi történik a nyugati hittestvéreinkkel, azokban az országokban, ahova évszázadokon keresztül tanulni jártunk, és itt a peregrinációra gondolok. De hát ők ezt az utat választották, igazából nem tudjuk mi sem, hogy mi fog elkövetkezni. De úgy gondolom, hogy a kelet-közép-európai valóság, az emberek gondolkodása másabb, mint Nyugaton. Itt még mindig élnek azok a reflexek az emberekben, azok a tapasztalatok, amiket a kommunizmus hozott. Azt is tudják azért többnyire, hogy ezekből a tapasztalatokból életre szóló élettapasztalat vagy akár bölcsesség is származhat. A legnagyobb veszélynek én jelen pillanatban azt látom, hogy fokozatosan fogy az erdélyi magyarság. Ez persze nem csak az erdélyi magyarságra jellemző, hanem a többségi társadalomra is, csakhogy nekünk nyilván mindig a mienk fáj. Ez Románia számára óriási társadalmi, szociális kihívást jelent. Ezt már érezzük, mert falvak szintjén nagyon látszik, hogy a fiatalság elvándorol, egyre kevesebb gyermek születik, és ott maradnak azok az idős emberek, akik egy idő után nem tudnak gondoskodni magukról.

Az egyház ebben a tekintetben már lépett, létezik a Diakóniai Szeretetszolgálat, aminek a húzóágazata a házi beteggondozás, de nagyon sokszor ez a házi beteggondozás nemcsak abból áll, hogy ennek az idős, beteg embernek beadják a gyógyszert, vagy bekötik a sebeit, hanem abból is, hogy valaki leül és beszélget vele. Ez olyan terület, ahol az egyháznak nagyon sok tennivalója van, sokat is tettünk, de még nagyobb a kihívás, még nagyobb a munka. Nyilván ezt önerőből nem tudjuk megtenni, ide szükségesek az állami források, eddig éves pályázatok révén sikerült ezt a munkát finanszírozni. Reméljük, hogy a román állami szervek is megértik, hogy az egyházakon, vagy akár a civil szervezeteken keresztül történő segítségnyújtás hatékonyabb, mintha az állam végezné ugyanazt a munkát. Ezen kívül újra kell gondolni az oktatáspolitikát, ez is nagyon-nagyon fontos terület, hogy a fiataljainknak olyan minőségi oktatást tudjunk nyújtani, ami itthon tartja őket, és nem abban gondolkodnak már az általános iskola elvégzése után, hogy külföldön folytatják a középiskolai tanulmányaikat, majd az egyetemet, mert akkor nem biztos, hogy hazatérnek. Nyilván nem tudjuk megakadályozni, ha valaki el akar menni, de azért tudatában kell lennünk annak is, hogy nem magunkért, hanem egymásért élünk, és felelősségünk van nemcsak a családunk, hanem a nagyobb társadalom iránt is, amelynek az adójából tanulunk mesterséget, szakmát, szerzünk egyetemi oklevelet.