Kató Béla leköszönő püspök a Krónikának: hittel mutattam az utat az utánam jövőknek

– Milyen kihívások várnak a következő időszakban a református egyházra, amelyekkel az új vezetőségnek számolnia kell?

– Nyilván mint ahogy nincs két egyforma ember, két egyforma kor sem létezik, ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belépni. Ezeket mind tudjuk. Viszont nem sok jót ígér vagy vetít előre a kereszténységre, az egyházra, a világra váró következő időszak. Nagyon fontos lesz a kiállás, a hitnek a megvallása. Ismerjük, hogy a kereszténység története során a máglyától a mártíromságig sok minden lezajlott, de különösen olyan időkben, amikor számon kérik, vagy éppen ellenségesen viszonyulnak az értékrendszeredhez, hitedhez, és le akarnak győzni, akkor szükség van a hit megvallására és a kitartásra. Úgy gondolom, hogy Kolumbán Vilmos püspök úr egyenes gerincű ember, akinek minden tudása megvan ahhoz, hogy ezt a szolgálatot el tudja vinni. Szoktuk mondani, hogy egyháztörténészként látott már karón varjút, és az is elrepült. Tehát tudja, hogy mi történt a történelmünkben, és mivel a történelem – ha nem is ugyanúgy, de – megismétli magát, azért ez nagy tapasztalat, ami segíteni fog abban, hogy ne csak érzelmi döntést hozzon, hanem a tapasztalataira, de a hitére is alapozva tudjon olyan döntést hozni, amelyik tovább viszi ezt az egyházat, megóvja és megtartja. Ezért vagyok boldog, hogy ezt megélhettem: nem kihaltam a szolgálatból, nem leváltottak, hanem egyszerűen átadhattam. Azt hiszem, ennél nagyobb öröm nincs.

– Milyen tanácsokkal látta el utódját és az ugyancsak most megválasztott egyházi tisztségviselőket?

– Az új püspök munkatársai, a püspökhelyettes, a missziói előadó, a főgondnokok mind kipróbált emberek, akiket arra kértem, hogy egymást segítve tartsanak össze, és akkor a Kárpát-medence vagy Európa legjobb egyházkerülete lehet az erdélyi. Annyi minden történt és történik a világban, hogy abból mi nem kellene kivegyük a részünket, hanem meg kellene őrizzük azt az erdélyi hagyományt is, amelyik mindig szívvel és lélekkel élt, de a ráció is nagyon fontos volt. Tehát tudta azt, hogy neki milyen keretei vannak, és ezek között hogyan lehet mozogni. Itt vannak öröklött hagyományok és testamentumok, gondolhatunk a hit hőseire, Bethlen Gáboréktól napjainkig, akik a mi egyházunknak olyan képviselői voltak, akik a legnehezebb korban is kitartottak és a megmaradásunkat szolgálták. Ezt kell ma is tenni, és akkor nem lehetünk kétségesek, hogy mi fog történni velünk.

– Ha visszatekint kétszer hatéves püspöki mandátumára, miket emelne ki olyan momentumokként, amelyek alapvetően meghatározták nemcsak az ön egyházvezetői tevékenységét, hanem magát az egyház életét is? Gondolok itt például az építkezésre, intézmények létrehozására, illetve a buktatókra is, a sepsiszentgyörgyi iskola újraállamosítására, amely önt is arra késztette, hogy átértékelje a munkáját, felajánlva püspöki tisztségről való lemondást.

– Az elmúlt években lezajlott intézményépítésünk nem öncélú építkezés volt, hanem olyan fészek folyamatos építése, amelyben az élet megfoganhat és felnőhet. És ebbe minden intézményünket bele kell értenünk: a templom hajójától, épületétől egészen a napközi otthonig, tehát ezek mind beletartoznak. A száz év alatt meggyengült, nagyon sérült rendszerünket akartuk újjáépíteni, ami részben sikerült, továbbá felmutatni a közösségnek, hogy ebben még mindig lehet normális emberi életet élni. Hogy ez nem ment és most sem megy könnyen, az megint a realitásérzékünkből fakad, hogy nincsenek ideális időszakok, mindenért meg kell harcolni, meg kell küzdeni. Én kicsit talán át tudtam hagyományozni azt a fajta hitet, hogy ha az Isten becsuk egy ajtót, akkor kinyit egy ablakot, s ha azt is becsukja, akkor kinyit egy egérlyukat, amit addig nagyítjuk, amíg kiférünk rajta. Tehát valami ilyen elkötelezéssel, hittel próbáltam elöl állni, és mutatni az utat. Tehát annak, aki utánam jön, hasonlóképpen szabad és kell hinnie, hogy ez megvalósuljon. Hogy mi fog következni, azt nem tudjuk. Viszont erdélyi magyar történelmünk arról szól, hogy nem telt el több száz év nyugodtan. Tíz esztendőcskék voltak, amikor sok minden történt, majd száz évig abból éltünk. Nem akarom azt mondani, hogy ez így lesz ezután is, viszont hiszem, hogy ezek olyan kapaszkodók és megtartó források, erők, amibe bele tudunk kapaszkodni és meg tudunk maradni a következő években, még ha a sorsunk másfelé fordulna is.