Huszonöt év: közösségi megrendeléstől a felsőoktatási túltermelésig a PKE-n

– Az elmúlt huszonöt esztendő alatt sok szó esett az 1990-es forradalmi lendület nyomán létesített intézményekről, a nagyváradi székhelyű Partiumi Keresztény Egyetem is örvendetes módon bekerült a köztudatba. A negyedszázados évforduló kapcsán talán mégsem ártana röviden feleleveníteni a kezdeteket.

– Intézményünk 25. évfordulós ünnepsége egybeesik majd a forradalom 25. évfordulójával, ami egyrészt magától értetődik, másrészt jelképesnek is mondható. Miután kormányhatározatban írták elő az iskolák számára a kötelező hitoktatást, vallástanáraink viszont gyakorlatilag egyáltalán nem voltak, a szó legnemesebb értelmében társadalmi megrendelésre indítottuk be 1990 őszén, egyelőre még csak látogatás nélküli formában a vallásoktatói szakot.

Ötéves képzést hirdettünk, körülbelül háromszázan iratkoztak be, egyharmaduk végzett, majdnem mindnyájan státusba is kerültek. Ez az első lépés természetesen nem volt elég a széles körű igény kielégítésére, úgyhogy ‘91-ben már nappali képzést indítottunk a frissen megalakult Sulyok István Református Főiskola keretében, három párosított szakkal: vallás-tanár–szociális munkás, vallástanár–német nyelv és irodalom, vallástanár–jogtudomány.

Egyelőre jóváhagyás nélkül működtünk, a Vallásügyi Államtitkárság 1991/4805-ös számú átiratának értelmében a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet nagyváradi Református Teológiai Karaként. A vallástanárok mellett hiánypótló volt a némettanárok kivándorlása miatt a német, valamint a jogi karokon a ‘90 előtt meglévő numerus clausus miatt a jogtudományi szak is. Ezt nemsokára meg is szüntették nyelvi problémákra hivatkozva, az első diákjaink akkor harmadévesek voltak, de sokan közülük más egyetemeken folytatták, és mai napig a pályán vannak.

A szociálismunkás-képzés volt talán a legmesszemenően hiánypótló, mert addig egyáltalán nem létezett. Az indulásnál nagyon nagy segítségünkre volt a Debreceni Kossuth Lajos Egyetem, illetve a teológiai intézet. A társadalmi igény következtében könnyen el tudta az egyház helyezni a végzettjeinket, de az önkormányzatok, különböző alapítványok is szívesen alkalmazták őket. A szociális munka–német szakon évfolyamonként 25-30-an végeztek és mondhatni mindnyájan megmaradtak a pályán. 1995 és 2000 között újabb szakokkal bővült az intézményünk: menedzsment, zenepedagógia, tanítóképző–idegen nyelv.

A zenepedagógiával kapcsolatban ismét csak a társadalmi igényt, ugyanakkor az egyházi megrendelést is említenem kell. Egyházzene néven indult, később váltottunk. A helyi közösségeknek csakúgy, mint az egyháznak nagyon fontos, hogy a zene alapismereteit, a zenei anyanyelvet a gyerek saját anyanyelvén tanulja. Végzettjeink zöme zenetanár itthon, és ami külön érdekesség: erőteljesen bekapcsolódtak a kórusmozgalomba. Egy volt diákunk például a Gyimesekben öt-hat kórust vezet.

Közben Kolozsváron és Marosvásárhelyen is beindult a magyar nyelvű zenepedagógia szak, emiatt nálunk megcsappant ugyan a jelentkezők száma, de a visszajelzések szerint itt a legjobb a magyar nyelvű képzés. A közgazdasági szak indításával is tulajdonképpen a semmibe ugrottunk, de nyertünk ezzel a merészségünkkel. A kezdeti elnevezés egyházintendáns volt, sok hercehurcával járt az elfogadtatása, de megérte: egyik legkeresettebb szakunk lett.

– Az említett fejlesztések még a Sulyok István Református Főiskola égisze alatt történtek, vagy már elindították a Partiumi Keresztény Egyetemmé való átalakulás folyamatát?

– 1995 novemberében a főiskola vezetőtanácsa elhatározta az intézmény leválását a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetről, 1996 decemberében kinevezték dr. Kovács Béla professzort rektori funkcióba, 1998. június 9-én Nagyváradon ökumenikus nagygyűlés mondta ki a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozásának szándékát, 1999. szeptember 20-án Nagyváradon bejegyezték a Pro Universitate Partium Alapítványt, amely az egyetem jogi hátterét biztosítja, október 1-jén pedig az alapító tagok és a kuratórium határozatban mondta ki a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozását, és előírta az akkreditációs folyamat elindítását.

A további lépéseinket már nem részletezném ennyire, hiszen a honlapunkon minden adat pontosan, naprakészen szerepel. Azt viszont fontosnak tartom még kiemelni, hogy a most induló tanévben 17 szakot hirdettünk meg összesen 555 hellyel, és ami nagyon fontos, hogy minden szakunk akkreditált.

Az akkreditáció hosszú, nagy szellemi és anyagi erőket felemésztő folyamat, eleinte ideiglenesen akkreditált szakokkal működtünk, ezekhez jöttek az újak, a nyelv szakok (angol, román), majd a szociológia és filozófia. Menet közben voltak érdekes tapasztalataink például a román szakkal: kevesen végeztek, de eleve nem is jöttek sokan. Pedig úgy gondoltuk, hogy nagyon hasznos volna, ha magyar anyanyelvű tanár taníthatná a magyar gyerekeknek a román nyelvet. Párosítani lehet a szakokat, mégsem jelentkeznek elegen.

– Ennek vajon nem az az oka, hogy manapság sokkal könynyebb felsőfokú diplomát szerezni, akár több szakot is lehet párhuzamosan végezni, ha telik a tandíjra? Magyarán: lassan már ott tartunk, hogy ez az egyik szak után a másikra, harmadikra – és így tovább – vándorlás rejtett munkanélküliséget, öncélú papírhalmozást jelent.

– Kétségtelen, hogy a tanári státus ma nem igazán vonzó, a bérezés köztudottan alacsony, emiatt pedig a társadalmi megbecsültség is minimális. Vagyis a tanügy nem motiválja a pályaválasztó fiatalt. De a divatos reklámgrafika szakon ma is tolonganak, az idén például 23 ingyenes és 12 tandíjas helyet hirdettünk, az ingyenes helyek mind beteltek és tandíjas is csak 7 maradt.

Ennek a szaknak az előnye, hogy a kiállításokon már az egyetem ideje alatt meg tudják mutatni magukat a diákok – különösen szeretik a tematikus kiállításokat. Legutóbb a Magyar szentek című tárlaton vettek részt, Szentendrén jártak alkotótáborban, Budapesten kiállításon. A látvány önmagáért beszél, a zene szakosoknál ugyanígy van a hanghatással: 55 tagú kórusunk amerikai kóruskörúton járt 2002-ben, a budapesti zeneakadémián pedig többször is koncerteztek.

– Az elmondottak alapján a folyamatosan induló új szakok beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. De a huszonöt éve első lépésekként alapított szakokon eszközölnek-e változtatásokat, igazodnak-e a korszerűbb körülményekhez?

– Természetesen: a szociális munkát a diakónia felé mozdulva gyakorlatiasabbá igyekszünk tenni, mivel az igények is ilyen irányba változtak. Az egyházi szeretetotthonok száma gyarapodott, konkrét gondozási feladatok adódnak, meg kell tehát felelnünk az elvárásoknak.

– Már szóba került, hogy bizonyos szakokon megcsappant a jelentkezők száma, mivel körülbelül 2000 óta sokkal hozzáférhetőbbé vált a felsőoktatás. Sorra nyílnak a magánegyetemek, egyre több a diplomás. Felborulni látszik a hagyományos társadalmi piramis, jobban mondva, a piramis jellemzői változnak, változtak meg máris: a nem ritkán több diplomával rendelkezők nagy tömege az alap, a piramis csúcsa viszont nem a szellemi elité, hanem a gyorsan és sokszor átláthatatlan módon meggazdagodottaké. Ez a visszás helyzet előbb-utóbb megbosszulja-e magát, vagy el kell fogadnunk, hogy ilyen irányba halad a világ? A szellemi teljesítmények egyre inkább alulértékelődnek majd, vagy lát valamiféle értékrend-visszarendeződést?

– A saját helyzetünket véve alapul nagyjából hasonlóképpen látom, mivel még a Sulyok-főiskola idején minden szakon kellett felvételi vizsgát rendeznünk, de a 2000-es évek elejétől már csak a reklámgrafikán vagy az angol szakon. Kb. 8-10 éve a jelentkezők száma nagyjából egyforma. Az idei mutató: az 555 meghirdetett helyre beiratkoztak 270-en (189 ingyenes és 22 tandíjas hely telt be), üresen maradt összesen 345 hely, ebből 60 ingyenes és 286 tandíjas. A számok azt mutatják, hogy dömping van, nagyon nagy a szakkínálat, az állami egyetemek mellett sok a magánegyetem, és értelemszerűen nagy a túlképzés. Gyakran több egyetemre vagy szakra iratkoznak be, így nagy a lemorzsolódás is.

Ma már az elsőévesek körülbelül egyharmada „eltűnik”, ez az egyik mutatója, hogy a szakemberképzésnek nincs igazi koncepciója. Könnyebbé kellene tenni a tanintézetek számára a váltást, az új szakok beindításának, akkreditálásának a lehetőségét. Nálunk például néhány nagyon jó év után a szociológia és filozófia piaca megcsappant, fontos lépés volt a bank és pénzügy felé való nyitásunk is, de ez is telítődik. Már-már közhely a demográfiai hullámvölgyről beszélnünk, vagy arról, hogy az utóbbi években az érettségi megszigorodott ugyan, de a középiskolai oktatás színvonala erősen lecsökkent.

Az általános műveltség hiánya egyre szembetűnőbb, jómagam sokszor fölöslegesnek tűnő előadás-sorozatokkal (kultúrtörténet, magyarságtudat) igyekszem pótolni a hiányokat. És visszatérve a váltás lehetőségeire: mi huszonöt éve erősen humán irányba indultunk, és ez máig így maradt. Pedig nagyon nagy szükség volna a műszaki képzésre, jó piaca volna a mérnök-közgazdászoknak, de az akkreditáció nagyon hosszas, és nagyon sokba kerül.

– Ha már az anyagiak kerültek szóba, megkérdezném, van-e miből gazdálkodniuk?

– Mi köztudottan magánegyetem vagyunk, ami elsősorban azt jelenti, hogy a román államtól, melynek részére is képezünk szakembereket, nem kapunk semmit. Végzettjeink 60-70 százaléka itthon marad, ezért valamiképpen ezt a semmit ideje volna felülvizsgálni. A Sapientiához hasonlóan a magyar államtól kapjuk az induláskor megállapított összeget, amit időközben már mondhatni kinőttünk. Ezért nem nagyon tervezgetünk, bár az agrár szakot, ami tulajdonképpen a debreceni egyetem kihelyezett szakja, végleg áthoznánk hozzánk, és jó volna, ha elkezdhetnénk az új székház építését is.

Igyekszünk saját forrásokat előteremteni, de nem könynyű, pedig áprilisban újra akkreditáltak bennünket, megbízhatónak („cu încredere”) nyilvánítva. Említettem, hogy minden szakunk akkreditált, és már valami presztízse is van az egyetemnek. Egyetlen – ha nem is tudományos – példa: amikor taxival jövök, elég csak annyit mondanom, hogy a Partiumra, minden magyar vagy román sofőr tudja, hová kell vinnie.