Húsz éve küzd hiába a galonyai vadászházért Kemény János báró leszármazottja

Kétnyelvű cégtábla, magyar címeres postaláda, nemzetiszínű zászló és egy szelíd kutya fogad a Szászrégent Maroshévízzel összekötő országúttól kissé félreeső, galonyai Auguszta Vadászház előtt. A felsőmarosmenti színromán faluban Kemény János báró egykori vadászháza jelenti a térség magyar szigetét. A család ugyan nem kapta vissza az ingatlant, a perben is vesztésre áll, mégis a helikonista és színházi mecénásságáról ismert nemes unokája lakja és kezeli. A Magyarországról hazatelepedett Nagy Géza már a kapuban egyértelműsíteni szeretné a látogatóban, hogy tulajdonképpen hol is jár. „Ezt a nyaralót a kommunisták államosították, és a Kemény család húsz éve küzd a visszaszerzéséért, a demokráciáért” – áll a nagykapura kiakasztott feliraton.

Mindenki bízott a restitúcióban

A galonyai vadászházat a marosvécsi várkastély tulajdonosa és a környékbeli erdők birtokosa, Kemény János báró és skót–görög származású felesége, Auguszta építette. A nem sokkal Trianon után, a múlt század 20-as éveiben felhúzott épületet az államosítás után különböző célokra használták. A kommunizmus és az azt követő rendszer évtizedeiben működött itt óvoda, erdészeti hivatal, kocsma, vendégház, cégiroda. „Többnyire a kommunisták pártkuplerája volt itt” – fogalmaz a helyiek elbeszéléseiből kiindulva Nagy Géza. Állítását aligha cáfolhatja valaki, a sokat látó és halló környékbeli lakók számos regével toldhatnák meg.

Az épület még jóval ’89 előtt tulajdonost váltott, amikor az állam eladta a fogyasztási szövetkezetek megyei szervezetének. „Én a dédai szövetkezettől bérelem idestova öt esztendeje – meséli Nagy Géza. – Akkor azért vettem bérbe, mert biztos voltam abban, hogy a család visszaszerzi. Hittem a logikában, a törvényekben és a demokráciában. Érdekes, hogy a szövetkezet vezetősége is azért adta ki nekem, mert biztos volt abban, hogy visszakerül a Kemények nevére. Igaz, más ki sem vett volna egy lelakott, per tárgyát képező ingatlant.” A bérlői státusba „előlépett” Kemény unoka kezdetben havi 200 eurót fizetett a szövetkezetnek. A válságnak köszönhetően most már „csak” valamivel több mint száz eurót fizet azért, hogy nagyszülei vadászházában lakhasson.

További paradoxon, hogy Nagy Géza nemcsak szerződéses viszonyban áll a szövetkezettel, hanem perben is. Azt szeretné elérni, hogy a vitathatatlan tulajdonjog elismerése mellett természetben kárpótolják. Mint mondja, azzal, ha ő megkapja a házat, az állam meg kifizeti a szövetkezetet, mindenki jól jár.

Pozitív ítéletek után tagadták meg a restitúciót

A visszaszolgáltatási perben egyébként alapfokon a szászrégeni bíróságon a család nyert, de azzal a kitétellel, hogy fizessen tetemes kártérítést a szövetkezetnek. „Negyvenmillió forintnak megfelelő összeget ítéltek meg olyan állítólagos munkálatokért, amit a szövetkezet az évek során végzett. Tudván, hogy humbug az egész, hisz ennyi pénzért új palotát lehet építeni, megfellebbeztük az ítéletet. Másodfokon a Maros megyei törvényszéken már úgy nyertünk, hogy semmiféle kártérítést nem kellett volna fizetnünk” – idézi a jogi útvesztő első lépéseit Nagy Géza, aki szerint a szövetkezet is jobban örülne az államtól remélt anyagi kártérítésnek, mint magának az épületnek.

S hogy ezt az alperes is így gondolja, kiderül, amikor szóba állunk Valer Ţifrea szövetkezeti elnökkel. „Mi már az első pillanatban beleegyeztünk, hogy a család kapja vissza a házát, a román állam meg fizesse vissza nekünk annak ellenértékét meg az évtizedek során eszközölt javításokat” – fejtette ki lapunknak Ţifrea. Az elnök nem felejti el nyomatékosítani, hogy az általa vezetett Consum Coop 1969-ben jóhiszemű vásárlóként vette meg az ingatlant az államtól. „Erről a miniszteri tanács döntött” – teszi hozzá.
Azonban mint kiderült, a Kemények öröme korainak bizonyult. A következő lépésben a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék újratárgyalásra visszautalta az ügyet Szászrégenbe.

„Veszítettünk, majd ismét fellebbeztünk, újból Bukarestbe kerültünk, ott egy, a felperesek körében történt haláleset miatt halasztást kértünk, nem kaptuk meg, és végérvényesen elveszítettük a pert” – kesereg Nagy Géza, aki nem várja karba tett kézzel a március 3-án hozott ítélet indoklásának kiközlését. Most a családtagok kihagyásával újabb pert indított. Tudja, hogy a vesztes esélyével indul, de valamit mégiscsak remél. „Egyelőre időhúzást” – válaszolja. Szerinte még ez is jobb, mint az állam „értéktelen értékpapírjaiba csomagolt kárpótlás”. „Így legalább, amíg a per tart, az ingatlan eladhatatlan” – mondja cinkos mosollyal. A Consum Coop elnökét sem boldogítja kimondottan az ítélet. Kérdésünkre, hogy amennyiben mégis megmaradnának az épülettel, mihez kezdenének vele, nem tud választ adni. Belátja: egyelőre fogalmuk sincs.

Szeretettel fogadja a betérőket

Jelenlegi állapotában az egyszerre akár húsz-huszonkét fős csoport elszállásolására alkalmas vadászház nem sokat hoz Nagy Géza konyhájára. Ráférne egy komoly tatarozás, de honnan pénz, amikor a perek mindent felemésztettek. Volna még a pályázati lehetőség, az uniós források felkutatása és lehívása, de az csak a tulajdonosnak adatik meg. A bérlőnek meg sem érné. Ezért a vadászház fizetővendégnek hivatalosan lényegében nincs is nyitva. Aki veszi a túrabakancsot, mert az Istenszékére vagy a funtineli boszorkányok tanyájára kíváncsi, és nem kimondottan kényeztető hétvégére vágyik, azt nem érdeklik az efféle apróságok, annak megfelel az Auguszta úgy, ahogy van.

Főleg akkor, ha a fárasztó nap után, egy pohár bor vagy egy üveg sör mellett a házigazdával hányhatja-vetheti meg az összmagyarság sorsát. A búcsúestén Nagy Géza szinte kötelező módon fel szokta tenni a kérdést: „Ki az, aki egyáltalán nem szavazott, vagy elutasítóan voksolt december 5-én?” Bár azt állítja, hogy ősei vadászházába ő csak magyar érzelmű magyarországiakat fogad, egy-két alkalommal kiderült, hogy vendégei közé olyan is vegyült, aki hat évvel ezelőtt az anyaországi munkapiacot ellepő 22 millió romántól rettegve húzta be az x-et. „Az ember tévedhet. Az ilyennek megadom a lehetőséget, hogy itt, a hallban, a társaság előtt kérjen bocsánatot. Ha megteszi, megbocsátok neki” – mondja, majd elárulja, hogy legutóbb egy középkorú férfi szórt hamut a fejére. A filmekbe illő jelenet díszleteként a falon lévő fényképről mosolygó báró és felesége, Erdély címere, a székelyek zászlója, Nagy-Magyarország térképe, számos vadásztrófea és Wass Albert „A víz szalad, a kő marad” idézete szolgált.

Lopott fa, saját erdőből

A vadászház mögötti erdőkből a Kemény család még egyetlen szál fát sem kapott vissza. Pedig csupán a Galonya-völgyén 3600 hektárra nyújtottak be igényt. Amint Nagy Géza mondja, a család emiatt is pereskedik. Bérelt vadászházában ő meg a negatív hőmérséklettel volt kénytelen dacolni a hosszú tél folyamán. „Borzasztó volt az idei tél, négyszer annyi fát tüzeltem el, mint egy évvel korábban. És még így sem volt elég. Pedig egyetlen szobát fűtöttem, s olykor-olykor a hallt” – mondja az ingujjra vetkőzött férfi, aki az elmúlt hónapokban annyira hozzászokott a hideghez, hogy neki már fel sem tűnik, amint beszélgetés közben vacogunk. Pedig a kinti hőmérő higanyszála alig éri el a 9 Celsius-fokot, ami pedig csak egy picivel több, mint amennyit a vadászkastélyban mérhetnénk.

Kérdésünkre, hogy télen miért sanyargatta magát, Nagy Géza a tűzifa árát hozza fel. „Nem olcsó, sőt drágább, mint a tavaly. Még akkor is, ha azok, akiktől veszem, lopják. Nagyszüleim erdejéből, amit, mint említettem, még nem kaptunk vissza. Jönnek éjjel a furgonnal, egy-kettő, ledobják a tuskókat, aztán mennek tovább” – magyarázza a lehető legtermészetesebben. Elvégre innen ment el, ide jött vissza: ismeri Romániát.