Hete időtlen nyomora

Családonként tucatnyi gyereket nevelnek, legtöbbjük a saját közössége foglya marad. Az élelmesebbje felnőttként a közeli falvak – Elő-patak, Árapatak, Hídvég, Bölön – egyre népesebb roma közösségét gyarapítja. Háromszék legeldugottabb települését csak felületesen, hírből ismeri Kovászna megye lakóinak többsége: a sepsiszentgyörgyi piacon hetei cigányoktól vásárolnak gombát, erdei gyümölcsöt vagy vesszőseprűt. A hatóságok is csak néhanapján, kényszerűségből foglalkoznak velük, így többnyire csak arról hallunk, hogy ősszel dézsmálják a gazdák földjeit, télen az erdőből lopják a fát. Bajaikat külön intézmény hivatott orvosolni. A Kovász-na megyei prefektúra romaügyi hivatalának egyetlen alkalmazottja, Florin Lepădat is a háromszéki roma közösség tagja: hídvégi, és utolsó éves jogászhallgató. Az ő társaságában látogatunk Hetébe.

„Kapjátok be” – szólnak ránk nem túl szívélyesen egy szekérről, alighogy rátérünk a Hete fele vezető útra. Kissé elbátortalanodom, nem tudom eldönteni, hogy az idegeneknek szól az „üdvözlet”, vagy a lovaikat ijesztette meg a kis szerkesztőségi autónk. Ha egyedül vagyok, talán fel is adom a legeldugottabb háromszéki településről tervezett riport készítését, de tapasztaltabb idegenvezetőm, Florin Lepădat határozott, inti, hogy menjünk tovább. Viszont eldöntöm: megfogadom a prefektúra romaügyi szakértőjének tanácsát miszerint „úgy illendő”, ha nem kérdezek rá a heteiekre, miért költik italra a szociális segélyt, ahelyett, hogy gyerekeiknek vásárolnának élelmet és ruhát.

A cigánytelepre vezető földút amolyan tengelytörő fajtából való, tele méretes kövekkel. Az esős időjárás miatt dagadó sártengerben nehéz kiszúrni minden akadályt, többször is koppan autónk alja. Tengelyig érő sárban araszolgatunk felfele, míg a főúttól néhány száz méterre feltűnnek az első házak, a kerítések felett szögesdrót húzódik, jelezve, hogy a környéken gondok akadhatnak. Településjelző tábla nincs, de idegenvezetőnk továbbhaladásra szólít: „Ez még nem Hete, itt néhány román juhász lakik”.

„Itt akár meg is halhatsz”

Később feltűnik a hetei általános iskola épülete is, alig múlt dél, de tanítás nincs, az épület zárva, az udvar kihalt. A huzatos völgyben két-három téglaház és több tucat vályogputri, többségét műanyag fólia borítja, sokuknak nincs is teteje. A település előtt néhány száz méterre meredeken vezet az út, patakzik le róla az esővíz, inkább a réten hagyjuk az autót, mielőtt végleg elásná magát a sárban. Az idegenek láttán azonnal előkerülnek a gyerekek. Tucatnyian gyűlnek körénk, mosolyogva nézik, amint idétlenül ugrándozunk egyik pocsolyából a másikba.

„Egy cigarettáért megmutatom, hol lehet a legkönnyebben felmenni” – mondja egy nagyobbacska fiú. Megkötjük az üzletet, majd vezetőjük felől érdeklődöm. Kettőt is megnevez, Gogut, aki afféle vajdája lehet a közösségnek, és Sandut, a település vallási vezetőjét. Gogut azonban nem ajánlja, mivel „régebben voltak kényes dolgai a hatóságokkal”. Sandu mellett döntünk, ő a pünkösdista közösség prédikátora. Alexandru Racolţea szívélyesen fogad lakása előtt, felesége odabent éppen pakol, mert tizenhat éves beteg gyerekét szeretné szekérrel a legközelebbi orvoshoz vinni. „Ide mentő nem jön fel, akár meg is halhatsz” – panaszolja Sandu. Közösségük legnagyobb gondjaként az utat említi. „Múltkor kigyulladt az egyik ház, de a tűzoltók se tudták megközelíteni, próbáltunk segíteni, de vízünk nincs, így nem tudtuk megmenteni. Másnap egy rendőr jött ki, hogy megnézze történt-e nagyobb baj” – meséli.

Cukorrépa és „szocsiál”

Közben mintegy húsz, lengén öltözött, taknyos gyerek vesz körbe bennünket, és kíváncsian hallgatják beszélgetésünket. „S aztán iskolába jártok-e?” – kérdi tőlük idegenvezetőnk, mire a gyerekek egyhangú igennel válaszolnak. Sandu azonban mosolyogva teszi hozzá, hogy a napi tej- és kifliadagért ugyan minden gyerek bemegy az iskolába, de írni-olvasni kevesen tanultak meg. „Ez az egyetlen biztos betevő, ami az asztalra kerül, emellett csak szeletelt, kályhán pirított cukorrépát eszünk” – állítja.

Nyáron valamivel jobb a helyzet, olyankor van az erdőben gomba és gyümölcs, néhányan elszegődnek krumplit szedni valamelyik közeli faluba, félretesznek a nehezebb időkre néhány zsák krumplit. „Kevesen vagyunk, akik idénymunkát vállalunk, az egész településen alig 45 férfi él jelenleg” – mondja, s kiszámolja, hogy hat férfi börtönben van. A hat pünkösdista család segíti ugyan egymást, a többiek között azonban nincs szorosabb kapcsolat, mindenki a saját bajával van elfoglalva. „A polgármester is csak a választások előtt fordult meg itt, megígérte, hogy utat épít nekünk, de nem tartotta a szavát. Régebb, amikor egy asszony volt a polgármester Előpatakon, segített nekünk, ő vezettette be a villanyt is” – ecseteli Sandu. Azt sem tagadja, hogy csak néhány házban van törvényesen villanyáram, a többiek csak úgy rácsatlakoztak, de a számlát közösen fizetik. A családfő keserűen mondja, hogy nemrégiben kapták meg a „szocsiál” segélyt, két hónapra 160 lejt. „Levonták belőle a házadót, és ennyi maradt. Ebből kellene hogy eltartsam a tizenegy gyermekemet” – panaszkodik.

Kiemelt családmodell

„Nem ígérek semmit, de igyekszem közbenjárni annak érdekében, hogy egy közfürdőt építsünk ide” - mondja a kormányhivatal romaügyi szakértője. Sandu ettől fellelkesül, „csak szerezze meg a hozzávaló fát, és én megépítem a fürdőt, szakmám szerint asztalos vagyok”. És már mutatja is a megfelelő helyet, amely amúgy a kertje végében van. Merthogy az egész településen csak itt van folyó víz, mindenki innen viszi a vizet, mutat a közeli forrásra. Hozzáteszi: a hollandok is akartak építeni már ilyent, de miután kiöntötték a ház alapját, elmentek, és nem tértek ide vissza.

Amikor a tervezett közösségi ház alapjait vizsgáljuk, Florin Lepădat elmeséli: a 90-es évek elején egy holland alapítvány önkéntesei több ízben hoztak adományokat a hetei cigányoknak. Érkezett ide bontásból származó mahagóniburkolatú termopánablak, cserefa ajtó, és valamennyi cigányház tetejét alumíniumtáblával borították be. A segélyakció azonban kudarcba fulladt, mivel az önkéntesek távozása után a heteiek ócskavasként értékesítették a háztetőt, az ablakokat és ajtókat pedig eladták a környező falvak lakóinak.

„A település elszigeteltsége és amiatt, hogy nincs vezetőjük, nehéz velük kommunikálni – állapítja meg Florin Lepădat, aki szerint hiába próbálkoznának bármit is idetelepíteni, kellő felügyelet nélkül nem maradna meg semmi. – Amit itt látunk, csak számunkra sokkoló, a cigányok más értékrend szerint élnek. Higyjék el, ők nem annyira boldogtalanok, mint amennyire mi gondoljuk.” Szerinte nehéz hosszú távú projekteket megvalósítani egy olyan közösségben, amelynek tagjai a pillanatnak élnek. Most, télen a sáros út a legnagyobb gondjuk, de amint megfagy a talaj, más lesz a prioritás, nyáron pedig megint más bajokat sorolnak. Egyetlen esélyük a beolvadás lenne, de Hetében nincs ahova beolvadni, oda nem jut el a többségi társadalom kultúrája. Elsősorban az értékrendjükön kellene változtatni, állítja, szegény roma családokból kiemelt gyerekek révén, akik néhány év múlva előremozdíthatnák a közösséget. „Van egy nagyszabású tervem erre: kiemelünk egy hetei cigány családot, és egy másik, megállapodott roma közösségben helyezzük el őket. Munkát adunk, a gyerekeket rászoktatjuk a tanulásra. Egy év után visszavinnénk őket eredeti lakhelyükre, és továbbra is biztosítanánk számukra a munkalehetőséget. Csak így lehetne változtatni a mentalitásukon” – mondja.

Önkormányzati passzivitás

Kovászna megyében a 2002-es népszámlálás során 6600 vallották magukat romának, de Florin Lepădat szerint valójában mintegy 33 ezer cigány nemzetiségű él Háromszéken, 60 százalékuk egyetlen bevétele pedig a szociális segély. A statisztika szerint ugyanakkor a Kovászna megyei romagondoknak alig 10 százalékát sikerült orvosolni: a szociális segély folyósítására vonatkozókat. Évekkel ezelőtt tízpontos ütemtervet állítottak össze, elsősorban a lakásra, az egészségügyi ellátásra, az oktatásra, a munkahely és a közbiztonság biztosítására vonatkozó problémákat szerették volna orvosolni. Florin Lepădat szerint ebből csak azt tudták megoldani, hogy minden településen rendszeresen folyósítják a szociális segélyt. „A törvény nem kötelezi, csak lehetőséget ad az önkormányzatoknak, hogy szociális lakást, vagy állást biztosítson a hátrányos helyzetben lévőknek. Nem is éltek a polgármesterek a lehetőséggel” – mondja. Két pályázatot készített az előpataki és a hídvégi romatelepek infrastruktúrájának kiépítésére, teszi hozzá, de egyiket nem sikerült benyújtania, mert az önkormányzatok nem vállalták az önrész előteremtését. „Ilyen körülmények között a prefektúra romaügyi hivatala legfeljebb közvetítő szerepet tölt be a háromszéki cigány közösségek és az intézmények között\" – állítja Lepădat.