Hat évtizedes katonaemlékek

Háborúk és áldozatok emlékét őrző képsorok váltogatták egymást a kivetítőn. Egy-két csajka, kulacs, háborút megjárt fényképezőgép, a frontról küldött karácsonyi üdvözlet, naplójegyzetek, gondosan őrzött Horthy-portré is előkerült. Távozáskor az ámuló kiscserkészek egyike meg is jegyezte: „Ezek a bácsik úgy harcolhattak, mint Rambo a filmekben!”

Büszke behívottak

A gyerekek nem bánták meg, hogy eljöttek a kilencven év körüli egykori honvédek találkozójára. A történetek hallatán a gyerekek számára többnyire egy-egy filmhős elevenedik meg, pedig a sok esetben csodával határos módon életben maradt és hazatért foglyok némelyikének esete meghaladja a mozivásznon megelevenedő fantáziát is. „Amikor ezek történtek, ti még nem voltatok a világon, de felnőttként biztosan eszetekbe jut, hogy voltak itt valami öregek, akik a háborús élményeikről meséltek, és nótázni tanítottak benneteket” – mondja a kicsik-nagyok által egyaránt közkedvelt cserkészvezér, Samu Pál. A nyugalmazott tanár cserkészcsapatával sírokat azonosít és tart rendben, emlékműveket gondoz, és fontosnak tartja, hogy újabb nemzedékek ismerjék meg a háború elrettentő arcát.

Annak idején a fiatal legények büszkék voltak arra, ha megkapták a behívót, mesélik a jelenlévők. Az Októberben, mikor megy a legény katonának című nótára Samu Pál felidézi, hogy 1944 nyarán a tehenek legeltetése közben a gernyeszegi állomáson vesztegelő, katonákkal zsúfolt vonatból hallotta először. A teremben sorra csendülnek fel a katonaindulók – kíséretet a házigazda 1955-ös Weltmeister harmonikája biztosít. Az öregbakák kívülről fújják, a gyerekek a leírt szövegből puskázzák a Szászrégeni sorozóház kőből van kirakva, vagy az Anyám, anyám, kedves édesanyám nótát.

Halállal dacolva – Isten kezében

A 83 esztendős Szántó Mihály fogságba kerülése kétszeresen emlékezetes napra esik. Mint meséli, aznap esett el Budapest, és 1944. december 24-e lévén, arra az estére várták az angyalt. „Öt évet húztam le, de hál’ Istennek itt vagyok, jól vagyok és büszke vagyok! Mert nemcsak a fogságba esésemről tudok mesélni, hanem arról is, hogyan foglaltuk vissza Tordát és Kolozsvárt” – húzza ki magát az öreg tankos. Bajtársi kérdésre, miszerint tudna-e még tankot vezetni, kapásból vágja: „Akármikor!” A gyerekek arra is kíváncsiak, mekkora sebességgel mehetett egy efféle járgány. „Szorult helyzetben akár nyolcvannal is” – mondja, kiváltva a versenyautóként száguldozó tankot maga elé képzelő közönség derűjét.

A Szántó bácsinál három évvel idősebb Fogarasi László azzal is bizonyítja, mennyire jó bőrben van, hogy ma is kerékpárral rója Régen utcáit. A találkozóra nemcsak öreg biciklijét, hanem több mint fél évszázados fényképezőgépét is elhozta. „Kevés embernek volt akkor Régenben ilyen gépe. Én a háborúba is magammal vittem, sőt a fogságot is velem töltötte” – mondja, s közben repülős sapkáját mutogatja a kicsiknek. Sanyika fel is próbálja, magára vonva a vakuk fényözönét. A városban mindenki által Laci bácsiként ismert fotográfus a repülősöknél szolgált. A felvidéki Kassán kezdte, majd a Kolozsvár melletti Szamosfalvára került, onnan meg Ferihegyre. A háború utolsó szakaszában a mai Ausztria területén esett fogságba, az amerikaiak parancsoltak megálljt a technikusnak.

A 88. életévében lévő Daczó Gyula a korpalevest emlegeti, a nála két esztendővel fiatalabb Sepsi István beéri annyival, hogy bemutatkozik a gyerekeknek. Annál bővebben tálalja a történteket Fábián Ferenc, aki a Gyergyó vidéki Tölgyes környékén, a Szárazvölgy fölött védte a keleti határt. A visszavonulásról, a valamikori, vasszeg nélkül elkészített, Magyaró és Disznajó között a Maroson átívelő Horthy hídról, majd a szökéséről és regénybe illő sorsáról mesél. Egy ideig szülei halottnak hitték, valaki azt is tudni vélte, hol alussza örök álmát. Mire hazakerült, anyja, apja eltűnt, ő meg Marosvásárhelyre költözött, és a tanítóképzőbe iratkozott. Egy éjszaka azt álmodta, hogy szülei hazatértek. Másnap az iskolaigazgató egy távirattal fogadta. Nagybátyja táviratozott: „Szüleid élnek, és hazatértek.”

Gyerekként a puskacső előtt

Samu Pál öregcserkész ugyan nem járt a háborúban, de kilencéves kölyökként háromszor is találkozott a puskacsővel. „Kétszer a leventesapkám miatt szögezték rám a fegyvert, harmadszorra aztán egy Demeter József nevű ember meg a Jóisten mentett meg a golyóhaláltól. A kukoricatáblában szaladtam az oroszok elől, amikor szembementem egy német tankkal. A katonák felvettek, és beültettek a tankba, ahol talán fél napig is velük együtt harcoltam. A ruszkik azonban elfogták a tankot, a németeket kiszállították belőle, és valamenynyiüket megölték. Ott kuporogtam a tank belsejében, még sírni se tudtam, úgy féltem. Az oroszok aztán engem is kirángattak, egy civil, ez a bizonyos Demeter nevű földesúr vett ki a kezük közül” – eleveníti fel jó hatvan esztendővel ezelőtti kalandjait a nyugalmazott tanár.