HIRDETÉS

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz

Molnár Judit 2015. január 04., 20:18

Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.

– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?

– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.

Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.

– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?

– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.

Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.

– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.

– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.

Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.

– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?

– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.

– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.

– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.

Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.

– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?

– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.

– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművészszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból?
– Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.

Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!

Jelenits István

1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS