Egy fedélzeten az Erdélyt dicsérő pápával – beszélgetés Micaci Cristian romániai magyar újságíróval, aki a pápai gépen utazott

Van, aki kritizálja, főleg a nyugati pragmatisták, azt mondják, ez a latin világ mentalitását tükrözi, nem alkalmazható annyira az európai körülményekre. Én azonban azt láttam, hogy ettől Ferenc pápa nem tágít, tudatosan képviseli ezt a vonalat. Azt mondja, törekedni kell, nyitni, próbálkozni az egy úton való haladásra. A kulcsszó a törekvés.
 
– Hatalmas élmény lehetett, hogy az erdélyi látogatás után, a Rómába tartó gépen a román közszolgálati televízió után Ön tehette fel a második kérdést a pápának. Mi határozta meg a sorrendet?

– A vatikáni hivatalosságok ránk bízták a kérdések sorrendjének a megállapítását, és a romániai kollégákkal való egyeztetés során kiderült, hogy a román közszolgálati televízió számára fontos, hogy övék legyen az első kérdés joga, mivel ők voltak a fő közvetítők, ezt az érvet mindenki elfogadta. A gond az volt, hogy ki a második. Én azzal érveltem, hogy hadd legyen egy katolikus sajtóorgánum, ez volt a nyerő érv. Egyeztettük különben azt is, hogy kik kérdezzenek, és azt is, hogy mik legyenek ezek a kérdések, hogy se túl banálisak, se provokatívak ne legyenek.
 
– Kérdésében azt firtatta, a pápa szerint hogyan kellene alakítanunk a felekezetek, az etnikumok, valamint a politika világa és a civil társadalom közötti kapcsolatokat. Mit emelne ki a szentatyától kapott válaszból?

– Én nem a válaszból emelnék ki valamit, hanem magát a választ, amely konzekvenciára vall: a pápa koherensen mindig ugyanazt mondja, hajthatatlan, s bármilyen provokáció érné – nyilván az én kérdésem nem volt provokatív jellegű –, soha nem mondana semmi sértőt más felekezetről. Ő azt vallja, és arra inti a katolikusokat, hogy csakis a baráti kinyújtott kéz magatartása jellemezheti a katolikus embert, és ebben hajthatatlan.

Ugyan valóban szerettem volna még választ kapni a nemzetiségek, illetve a politikum és a civil társadalom közötti kapcsolatra, a pápa azonban csak az ökumenizmus kérdésére tért ki. Nem tudom, hogy tudatosan, vagy túl sokat beszélt erről, és nem akarta húzni.
 
– Ön számára amúgy mi volt Ferenc pápa háromnapos romániai látogatásának legmeghatározóbb pillanata, legfontosabb üzenete?

– A legmeghatározóbb pillanat nyilván a személyes találkozás volt. Szakmai szempontból és a katolikus egyházmegyék képviselőjének a minőségében pedig a legmélyebb benyomást keltő a csíksomlyói esemény volt, az, hogy az időjárási viszonyok ellenére oly sokan ott voltak az annyira várt látogatáson.

Meghatározó élmény volt továbbá, hogy a visszafelé úton megtartott sajtótájékoztató végén a pápa spontán értékelte a látottakat. A román sajtó azt írta, Románia szépségét, külön kiemelve Erdély gyönyörűségét értékelte. De nem, Erdélyről beszélt. Ferenc pápa eddig soha nem látott szépséget említett. És be kell vallanom, nagyon meghatódtam, amikor ezeket a szavakat hallottam, ami nem kérdésre adott válaszként született meg, hanem fontosnak tartotta, hogy amikor befejezte a sajtótájékoztatót, ezt még hozzátegye.

Arra hívott meg Ferenc pápa, hogy nyitottabb, európaibb szemléletünk legyen, próbáljuk a mi erdélyi magyar identitásunkat egy kicsit nagyobb távlatokban szemlélni, ne zárkózzunk be önmagunkba. A csíksomlyói prédikációban valahogy úgy fogalmazott, ne azt nézzük, ami nincs, hanem azt, ami van, és abból induljunk ki, arra fektessük a hangsúlyt. Persze nem elfeledve a sérelmeket – tudjuk, mi történt a háttérben Csíksomlyón a pápa ruhájának magyar feliratával, és sorolhatnám. Sajnálatos, hogy így történik, de ne ragadjunk le ennél, tekintsünk távolabbi horizontok felé – szerintem ez volt a pápai üzenet legmeghatározóbb magva.

– Egyértelmű, hogy a szentatya az etnikumok és a felekezetek közötti megbékélést sürgette. Mekkora esélyt lát Ön arra, hogy valami megmozduljon? Gondolom, a repülőgépen is téma volt ez: milyen véleményeket hallott az újságíró kollégáktól?

– Hadd kezdjem a kérdés második felével. Én sokat beszéltem az újságírókkal, s ahol szükség volt, megpróbáltam kontextusba helyezni őket. Az egyik német nyelvű kolléga – és ez meglepő volt, azt hittem, jobban informáltak – például azt kérdezte tőlem, miért az a mottó, hogy járjunk együtt, ami jobban illene olyan helyre, ahol komoly konfliktusok dúlnak. Én próbáltam kifejteni, hogy valóban nincsenek nagyobb konfliktusok, és főleg Erdélyben a nemzetiségek megtanultak évszázadok óta békésen együtt élni, de provokációk mindig vannak, ezek pedig ugyan epizódjellegűek, de állandó jelleggel ott vannak.

Azt is hozzá kell tennem, hogy néha mi is átesünk a ló túlsó oldalára, és nagyon bezárkózunk ebbe a mi identitáskeresésünkbe, identitásmegerősödésünkbe, olyannyira, hogy elveszítjük a rugalmasságot és a toleranciát. Talán az arany középút lenne a legjobb, és ebben adott tanácsot Ferenc pápa.
Mekkora esélyt látok arra, hogy valami megmozduljon? Valami megmozdult. Nézzük a pozitívumot. A kollégák is hangsúlyozták, hogy a bulgáriai helyzethez képest, ahol a pápát beengedték a székesegyházba, hogy egyedül imádkozzon, mindazok ellenére, ahogy kezelték a helyzetet, a pátriárka ott volt Ferenc pápa mellett. Nem imádkoztak együtt, ez talán ma még nem lehetséges, de egymás mellett imádkoztak. Jó és szép jelek vannak arra, hogy a felekezetek megbékéljenek egymással. Ott van Nagyvárad vagy Temesvár, ahol több felekezet él, és nagyon jó a kapcsolat. Hogy lehetne jobb? Ez is igaz. És valószínűleg lesz is. Ferenc pápa azt mondja, az ökumenizmus nem az eukarisztiában való azonnali megegyezés, hogy a katolikus és ortodoxok ma-holnap együtt fogják ünnepelni az eukarisztitát. Ez egy hosszú folyamat, ennek meg kell érnie. Nekünk az a feladatunk, hogy már most hintsük el ennek a magvait, és kezdjük el az egység felé vezető úton való járást.

– Nem volt túl hosszú, de rövid sem az az idő, amit Ferenc pápával és a nemzetközi sajtó képviselőivel a repülőgépek fedélzetén töltött. Megosztana velünk esetleg valamiféle érdekes kulisszatitkot?

– Érdekességként megemlíthetem, hogy a pápa a balázsfalvi beszédben többször említette „azt az ideológiát, amely miatt szenvedniük és vértanúhalált halniuk kellett ezeknek a mártír püspököknek”, ám soha nem mondta ki az a szót, hogy kommunizmus. A sajtós kollégák nagyon kíváncsiak lettek volna arra, hogy tudatosan nem használta a kifejezést, vagy vajon miért nem mondta ki. Meg is akarták kérdezni, de erre már nem volt alkalom. Viszont a sajtótájékoztató alatt aztán a pápa egy másik kérdésre adott válaszában kimondta azt a szót, és azt hiszem, ez megelégedéssel töltötte el a külföldi sajtó képviselőit.