Diplomácia helyett segítség – Interjú Magyarország olténiai tiszteletbeli konzuljával

– Székelyföldi származásúként közel fél évszázada Olténiában él, és most Magyarország tiszteletbeli konzuljává nevezték ki. Mit gondol, hogyan „találta meg” Önt ez a tisztség?

– Csíkkozmási származású vagyok, rendszeresen el is látogatok a szüleim, rokonaim sírjához. Akárhányszor Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra szólít a kötelesség, teszek egy kétszáz kilométeres kitérőt, és felkeresem szülőfalumat, a temetőjét, a régi utcáit. Mindig feltöltődve indulok tovább, vagy térek vissza Olténiába, ahova közel ötven évvel ezelőtt telepedtem le.

Szörényvárra nősültem, ott születtek a fiaim, ott működik a vállalkozásom, ott hoztam létre az RMDSZ Mehedinţi megyei szervezetét, és ott segítem a magyarországiakat, valahányszor valamiféle gondjuk támad. Tréfásan úgy is fogalmazhatnék, ezt a tiszteletbeli konzuli feladatot eddig is elláttam, csak egy kicsit feketén. Bár nem lehetek tagja a magyar diplomáciai testületnek, munkámért nem kapok, de nem is várok fizetést, hivatalos kinevezésemhez meg kellett várnom a román külügy hozzájárulását, akár egy rendes konzul.

– Mi a feladata Románia déli részén, távol az anyaországi és az erdélyi magyarságtól?

– Elsősorban a bajba került magyar állampolgárok megsegítése. Amióta átvettem ezt a számomra rendkívül megtisztelő címet, hál’ Istennek nem akadt semmiféle munkám. De addig – balesetek, lopások, gépkocsifeltörések és különböző incidensek miatt – mindegyre hívtak vagy küldtek tolmácsolni, tanácsot adni az érintetteknek.

A legtöbb esetben a bajba keveredett magyarországi kamionsofőröknek kellett segédkeznem, olyanoknak, akik karamboloztak, de olyanoknak is, akiknek ellopták az árujukat vagy az üzemanyagukat. Akkor is léptem, amikor egy pontonkikötő eldőlése miatt egy húszfős turistacsoport esett a Dunába. Senkinek nem lett semmi baja, de az iratok tönkrementek, vagy a szó szoros értelmében elúsztak.

– Magyarország megbízottjaként a kultúránkat is megpróbálja népszerűsíteni?

– Nem hinném, hogy erre komolyabb igény mutatkozna. Inkább sportesemények szervezésében gondolkodom annál is inkább, mivel van egy sportrepülőterem, ahol nagyon szép dolgokat szoktunk művelni.

– Az Al-Dunán, Orsován vagy a Kazán-szoros környékén valamikor számos, a magyar múltra utaló jel létezett. Nem tudom, az RMDSZ-elnöktől vagy a tiszteletbeli konzultól kérdezzem: szándékában áll ezeket újra nyilvánosság elé tárni, láthatóvá tenni?

– Ha a Széchenyi-táblára gondol, el kell mondanom, hogy legalább háromszor rögzítettük a sziklára, és mindannyiszor eltüntették. Egyesek azt mondják, emeljük ki az eredetit, amely a vaskapui gát megépítése után, a Duna szintjének felemelésével került víz alá. Ez lehetetlen, hisz az emlékmű szövege nem egyszerű márványtáblára került, hanem a lecsiszolt sziklába faragták.

Az orsovai Korona-kápolna ugyanazon okok miatt az egész városkával együtt víz alá került. Az új római katolikus templom faláról viszont a látogató megtudhatja, hogy a menekülő Kossuth Lajos megbízásából 1849-ben itt ásta el Szemere Bertalan a magyar koronát, amit négy évvel később a császári hatóság megtalált.

– Hogyan fogadták kinevezését a helyi vezetők a nem éppen felhőtlen magyar–román viszony közepette?

– Mindenki eljött, akit meghívtam – a prefektus, a megyei tanácselnök, a polgármester –, és gratuláltak kinevezésemhez. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Szörényváron és a megyében szinte mindenki ismer, és tudja, hogy székely emberként, a helyi RMDSZ alapítójaként, elnökeként mindig is kiegyensúlyozott ember voltam, és az vagyok ma is.

Persze egyesek feltették a kérdést, hogy minek magyar tiszteletbeli konzul, ha itt már nem is élnek magyarok? Ezeknek az embereknek elmagyaráztam, hogy konzulként én nem a romániai magyarságot, hanem Magyarországot képviselem. Az elején így volt az RMDSZ-szel is, de aztán megszokták, hogy az én szállodámon a román meg az uniós zászlón kívül ott lobog a piros-fehér-zöld lobogó is.