„Pungamagyarok” és a nyelvi önazonosság arcai – Benő Attila az erdélyi magyarok nyelvhasználatáról

Az e-mail vagy a mobil helyettesítésére javasolták a villanyposta, elektronikus posta, drótposta, illetve a maroktelefon vagy hordozható telefon megnevezést, de ebben a két esetben a javasolt, magyarosabbnak érzett változatok nem lett olyan gyakoriak, mint a kölcsönszóval történő megnevezés, mivel a beszélőknek nemcsak a szó „magyaros” jellege számít, hanem a szó alakja, „hosszúsága” is. Ez azért van, mert a nyelvben a nyelvhasználati gazdaságosság is fontos szempont: az a törekvés, hogy minél egyszerűbb, „rövidebb” jelekkel minél több információt tudjunk átadni. Tehát a nyelvben mindkét szókincsbővítő eljárás természetes, és évszázadok óta érvényesül: a belső elemekkel történő szóalkotás és az idegen szavak meghonosítása. Hangalaki módosulás, meghonosodás eredményeként az idegen szavak fokozatosan elveszíthetik idegen jellegüket. Bizonyára sok magyar beszélő nem is sejti, hogy az asztal, málna szavunk szláv eredetű, vagy hogy az alma megnevezés török nyelvből származik, és természetes magyar szóként alkalmazza őket, mivel azzá váltak az évszázadok folyamán.

Ugyanakkor egy időben is használatos lehet egy fogalomnak kétféle megnevezése: egy, átvétellel elterjedt és egy, belső szóalkotással keletkezett szó egyaránt használatos lehet ugyanannak a fogalomnak a megnevezésére. Hogy időszerű példával éljek, úgy is megnevezhető a 2020 március óta tartó „szükségállapot”, hogy pandémia, és úgy is, hogy világjárvány. Beszélhetünk a vakcina vagy az oltás hatékonyságáról, és mindkét megnevezés elfogadottá vált. Mindenki nyelvérzéke szerint használhatja bármelyiket ezek közül.

A BBTE Bölcsészettudományi Karának Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékén évtizedek óta vizsgálják nyelvtörténeti és mai jelenségként a magyar nyelvet ért hatásokat. Doktori és mesteri értekezések, szakdolgozatok születtek ebben a témában. Legutóbb Péntek János professzorral írt kötetünkben (A magyar nyelv Romániában [Erdélyben]) több fejezetben ismertettünk a két- vagy többnyelvűségből fakadó jelenségeket.

Tudjuk, hogy a nyelvújítás korában számos új szóalkotással gyarapodott a szókincsünk, de az is köztudott, hogy sok mesterkélt szó, „szócsinálmány” nem terjedt el, a beszélők nehézkességük, terjengősségük miatt nem érezték magukénak. Ilyen, például, a pénzcsűrnök vagy pénzkereskedő a bankár megnevezésére, hangbetűzet a kotta helyett, vagy íráshártya a papír fogalmára.

A határok a nyelv esetében is problematikusak, hiszen a nyelv belsőleg is sokszínű, kis- és nagycsoportok által használt nyelvváltozatok, stílusárnyalatok változó sokasága adja a nyelv egészét. Az orvosi szaknyelvbe, például, beépültek olyan latinizmusok vagy idegen elemekből alkotott szakkifejezések, amelyek a magyar orvosi szaknyelv természetes elemei, de amelyek esetleg az átlagbeszélő számára érthetetlenül „idegenek” (l. abdominalis, basilaris). Tehát, hogy a beszélő mit érez idegennek, és mit nem, az nyelvi ismereteinek, szaktudásának, egy-, két- vagy többnyelvűségének is függvénye. Ezért szükség van nyelvi toleranciára a nyelvi jelenségek megítélésében, hogy ne kérjünk számon a beszélőtől olyan ismeretet, amilyennel ő – szociális helyzeténél fogva – eddig még nem találkozott.

Amikor elhamarkodottan, felszínesen nyelvi formákat gúnyolunk ki, akkor azokat sértjük meg, akik azokat a nyelvi jeleket használják. Ez pedig odavezethet, hogy a nyelvi formák alapján kétségbe vonjuk egy adott beszélő etnikai önazonosságát, „pungamagyarnak” gúnyolva őt, amint erre – sajnos – volt példa az erdélyi magyar sajtóban.

A nyelv életképességét, erejét az idegenszerűségek önmagukban nem veszélyeztetik, hiszen a magyar nyelvet évszázadok óta érik különböző nyelvi hatások. Amint fentebb jeleztem, a nyelv jövőjére nézve a beszélőkre ható gazdasági és társadalmi jelenségek a meghatározóak, és mindenekelőtt az anyanyelvi beszélők értékelő viszonyulása a nyelvhez, amely annak megőrzését és a következő nemzedékekre való átörökítését támogatja.