A nagyváradi egyházmegye több évszázados múlttal rendelkezik és a történelem folyamán sok mindennel szembesült az itteni katolikus közösség. Voltak fény- és mélypontok, volt növekedés és összeomlás, virágzás és nagyon sok küzdelem. Kinevezésemkor a legfiatalabb megyés püspök voltam, időbe került, hogy reális képet alkossak magamnak arról, mi a legjellemzőbb a nagyváradi egyházmegyére. Már püspöki szolgálatom kezdetén sok pozitív tapasztalatban volt részem, és a már említett örökség, amivel büszkélkednek is a váradiak, mégis arra mutatott rá, hogy ebben az egyházmegyében van élni akarás.

 Elég gyorsan kikristályosodott bennem, hogy nekünk az a feladatunk, küldetésünk, hogy ilyen irányba tegyünk valamit, azaz ne csak a múltat tudjuk méltatni a mi jelenünkben, hanem tudjunk építeni a jövőnek, természetesen a realitások ismeretében. Ahogy országunkat nem kímélte meg a változás szele, úgy a nagyváradi egyházmegyében is észlelhetőek és érezhetőek voltak ezek az átalakulások. Ma is beszélünk híveink számának csökkenéséről, az elöregedésről, a fiatalság egy része elmegy, már nem kötődik annyira a szülőföldhöz. Nincsenek már meg azok az intézmények, amelyek a kommunizmus előtt biztosították az egyház sokrétű jelenlétét. A kialakult helyzet arra engedett következtetni, hogy

– Hogyan látott hozzá ehhez az építőmunkához?

– Ahogy olyankor szokás, a püspökszentelésemre készülve jelmondatot választottam magamnak: „Fidem comforta” (erősítsd hitünket). Igaz, akkor inkább magamra gondoltam és arra, hogy erős hittel kell hozzálátni a feladatokhoz, mert csakis az Istenbe vetett hit adhatja azt a belső erőt és mutatja a helyes irányt, amelyet követve helyt tudok állni a feladatokban. Gyorsan rájöttem, hogy ez a jelmondat meghatározza az egész programunkat, amit közösen, az egyházmegye közösségében kell megvalósítanunk. Munkatársaimmal együtt több irányba próbáltunk kezdeményezni, főleg a közösségépítés és -erősítés terén.

Törekedtünk arra, hogy a legkisebb közösségeket is bekapcsoljuk az egyházmegye életébe. Ezért mindig olyan utakat keresünk, amelyeken elindulhatunk egymás felé, hogy a hit közös megélésében és ünneplésében találkozva értékesebb és hitelesebb legyen egyéni és közösségi életünk. Elindult tehát egy folyamat, amit úgy próbálunk tovább építeni, hogy mindenhol érezhető legyen a nyitás a világ felé, mert a keresztény ember küldetése nemcsak arról szól, hogy a templom falai között vagyunk katolikusok, hanem a mindennapi életben kell bizonyítani, megmutatni, igazolni a mi hitünket.

– Sajnos elkerülhetetlenek a kudarcok is, hiszen a román állam intézményei mindent megtesznek, hogy a kommunizmus idején elkobzott vagyont ne adják vissza jogos tulajdonosuknak, vagy ha visszaadták, akkor valamilyen úton-módon visszavegyék. A váradi egyházmegyében sincs ez másként, gondolok a pénzügyi palotára vagy éppen a Szacsvay Imre Általános Iskolára. Most milyen stádiumban van a küzdelem?

– Én nem annyira kudarcokról, mint inkább nehézségekről beszélnék. Olyan megközelítésből hangsúlyoznám ezt, hogy az 1989-es fordulat után, amikor már szóba jöhetett a régi visszaélések kiigazítása, az egyház is joggal kezdte követelni elkobzott javainak visszaszolgáltatását. Eleinte nem volt törvény, majd amikor ez megszületett, olyan folyamat indult el, amely sok esetben megoldást is hozott, de sokszor problémákat okozott és továbbra is nehézségeket okoz. Arra gondolok, hogy a visszaszolgáltatási törvény nagyrészt külső nyomás alatt született meg, és amikor az állam elérte célját, az alkalmazás már lelassult.

Azt is tudni kell, hogy nem egyszerű visszaszolgáltatásról kell beszélni, mert ez nagyon leszűkítené a kört. Az államosítás előtt minden egyháznak nagyon gazdag intézményhálózata volt, amely biztosította a sokféle tevékenységet iskolákban, kórházakban, szociális otthonokban, szerzetesi közösségekben stb. Voltak különféle alapok, alapítványok, amelyek egyházi tulajdonú javakat kezeltek, de amelyeknek folytonosságát ma már nem tudjuk bizonyítani úgy, ahogyan elvárják tőlünk a hatóságok.

Emiatt sok esetben nem tudjuk az elvárásoknak megfelelően alátámasztani kéréseinket, mert amíg az egyházi jog szerint egyértelmű és világos, hogy az egyházmegyéknek és plébániáknak jogában áll egy katolikus iskolaalap épületét birtokolni, visszaigényelni, a polgári törvény ezt nem így értelmezi.

Mindez olyan légkörben történik, amelyből hiányzik a múlt rendszer visszaéléseinek korrigálása. Ez a helyzet áll fenn Nagyváradon a Szacsvay-iskolával, hiszen ott is egyházi alapítványról van szó, ez a helyzet a pénzügyi palotával is, amely egy szerzetesrend tulajdonát képezte, és nem mondható az egyházmegye tulajdonának. A visszaszolgáltatások körüli törekvéseink mellett azonban van egy másik sürgető feladatunk is, amire törekedtünk az elmúlt 10 esztendőben:

Mindezt nem azért tesszük, mert gazdag egyházról álmodozunk, hanem mert ezekre a javakra szükségünk van intézményeink működtetéséhez, hogy ott tudjunk lenni az oktatásban, legyen iskolánk, óvodánk, bölcsődénk, tudjunk foglalkozni a fiatalokkal, a gyermekekkel, tudjunk ott lenni, ahol a szociális helyzet segítségre szólít minket, betegek gondozásában, idős emberek megsegítésében.

Már kialakultak azok a struktúrák, amelyek biztosítják ezt a jelenlétet. És ide sorolnám a kultúrát is, hiszen az egyháznak, egyházmegyénknek ilyen téren is meghatározó szerepe volt. Ahhoz, hogy mindez működjön, szükség van háttérre. Ezeknek a javaknak többek között az a rendeltetése, hogy mind a plébániák szintjén, mind központi szinten biztosítsanak alapot ahhoz, hogy – amint Ferenc pápa buzdít minket – az egyház vegye ki részét az egész társadalom alakításából.

Ez nem kis szerep, ellenkezőleg, kitüntetés, de mindenekelőtt nagy kegyelem és lehetőség.

– Mit üzen a csíksomlyói kegyhelyre készülő híveknek?

– Tekintsük magunkat megajándékozottaknak! Ezeréves történelmünkben most látogat hozzánk először pápa, méghozzá Csíksomlyóra. Ez ajándék és egyben kihívás is számunkra. Egyrészt a múltra irányítja a figyelmünket, gondolok itt azokra, akik a nehéz időkben hűségesen megmaradtak hitük és a római pápa mellett. Másrészt a jövőbe mutat, főleg a mai idők kihívásaira való tekintettel, hogy ne veszítsük el bizalmunkat, próbáljunk meg mi is helytállni a mi utunkon.

Ezt üzenném a zarándokoknak, hogy ilyen vágyakkal, és ilyen lelkesedéssel várjuk és közeledjünk az eseményhez, hogy egymásra találva még erősebbek tudjunk lenni, és még többet tudjunk tenni hitünkért, közösségeinkért, egyházmegyénkért. Remény, bizalom és hála – így foglalnám össze röviden üzenetemet a pápalátogatásra készülőknek.