Béla bácsi igaz története – a férfi, aki 1971-ben eltérített egy gépet a nagyváradi repülőtérről

Az idősebb generáció tagjai közül sem emlékszik már mindenki Moka Béla nevére. Ám a vele kapcsolatos események már a legtöbbekben felrémlenek: a Bihar megyei kisvárosból, Margittáról származó férfi 1971-ben hatodmagával eltérített egy repülőgépet a nagyváradi reptéren. El is repültek Bécsig, ahol menekülttáborba kerültek.

Az eset európai premiernek számított, olyan ugyanis azelőtt még sohasem történt, hogy valaki a földről térítsen el egy polgári légi járatot az eredeti úti céltól eltérő irányba, az azelőtti géprablások egytől egyig a levegőben történtek. Az is szinte hihetetlen, hogy az akció sikerült: a gépeltérítők eljutottak a vasfüggönyön túlra, ahol legtöbben nevüket megváltoztatva, esetleg még egy-két határral odébb lépve élnek ma is.

Eddig a történet veleje. Ám a legfurcsább részletek még csak most következnek: Moka Béla néhány évvel később, máig tisztázatlan okokból hazaszökött Romániába, ahol elfogták, és börtönbe vitték. Előbb Rahován, majd 12 esztendeig, a Ceauşescu által 1987-ben kihirdetett teljes körű amnesztiáig Szamosújváron raboskodott. Azt pedig még nem is említettük, hogy a gépeltérítéskor Mokának már hiányzott a fél lába, azt ugyanis alig tizennyolc esztendősen, egy traktorbalesetben elvesztette.

A rokkantságát leszámítva kitűnő egészségnek örvendő, ma 74 esztendős Béla bácsi történetét már több könyvben és újságcikkben megírták. A Magyar Nemzetben megjelent írásra egy budapesti filmstúdió is felfigyelt, és egy pályázat alapján finanszírozást is nyert a magyar közmédiát fenntartó MTVA-tól, vagyis a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alaptól arra, hogy a Moka Béla története munkacímmel ellátott filmet a köztévé számára elkészítse.

Fazakas Péter rendező és Lajos Tamás producer már többször járt Margittán, többórás interjúkat rögzítve Béla bácsival, aki feleségével éli az aktív és optimista nyugdíjasok életét a rendes, kerttel és szőlőssel körbevett margittai házban, július közepén pedig egy nyolcfős stábbal megtámogatva a kisvárosba érkeztek, hogy a film néhány jelenetét az eredeti helyszíneken forgassák le.

Forgatás Margittán

A stáb kedd délután érkezik meg Mokáékhoz, nem kis felzúdulást keltve a csendes, magánházakból álló kis utca lakói körében. Amikor a két személyautó és a nagy szürke mikrobusz megáll a kapu előtt, és rendre előkerülnek a forgatáshoz szükséges eszközök, a kamera, a mikrofonok, a derítéshez használt méretes hungarocelltábla, bizony sok szomszéd kikukucskál az ablakán. Béla bácsi felesége, Inci néni a vidéki ember kedvességével készül a filmesek érkezésére: előhozza a kovászos uborkát, a magyarországi vendégek körében ismeretlen, ám annál nagyobb sikert arató telemeát, a házikolbászt és a töltött tojást.

Nem mentség, hogy a fiúk már Váradon, valamelyik elegáns kerthelyiségben megebédeltek: Béla bácsi folyamatosan biztatja a csapatot, „csípjenek” az ételből, igyanak a pálinkából, a saját kertben „termett” borból. A négy-öt órás interjú felvétele alatt sem mutat fáradtságot, holott már csak koránál fogva is elvárható lenne, hogy néha-néha szünetet kérjen.

Kijelenti: nem büszke arra, amit tett, és biztosan nem próbálná meg még egyszer – mégis megállíthatatlanul dől belőle a szó, amikor a nevezetes esetről kérdezik. Tíz hónapig készült az akcióra, amelynek veszélyeivel tisztában volt, ám egyvalamit biztosan tudott: Nicolae Ceauşescu Romániájából el kell mennie. Azelőtt is többször megpróbálkozott már a szökéssel: minden elképzelhető indokkal és úti céllal kért turistaútlevelet, de nem kapott. Fél lábával úszni is megtanult, mert fejébe vette, hogy Magyarországra szökik, és ott átússza a Fertő-tavat.

Egyszer Orsovánál meg is próbálta átúszni a Dunát, de nem sikerült. Ekkor kezdett el motoszkálni benne a gépeltérítés ötlete, ám tudta, egyedül ezt nem tudja végrehajtani. Öt barátját szervezte be az akcióba, felesége mit sem tudott az egészről. Inci néni ma is csak a fejét rázza, amikor a filmesek arról kérdik, mit érzett, amikor meghallotta: Bélának sikerült. „Örültem is neki, hogy teljesült a vágya, de azt is tudtam, hogy többé nem láthatom” – mondja vállvonogatva.

Szamosújvár lefújva

Béla bácsi izgatottsággal vegyes hitetlenkedéssel latolgatja: két nap múlva raboskodásának egykori helyszínét, Szamosújvárt is újra láthatja. Ám a hír még délelőtt megérkezik: az előzetes szóbeli engedélyt visszavonták, legalább két hónapig nem lehet a büntetés-végrehajtási intézményben forgatni. A hivatalos indoklás szerint a börtönben „specifikus tevékenységek folynak”, és a szabadságvesztésüket töltő személyeket nem szabad zavarni.

Lajos Tamás producer véleményével a stáb egyhangúlag egyetért: a legutoljára leadott engedélyezési kérvényben túl sok volt a magyar állampolgár, és – bár Béla bácsit elmondása szerint nem verték, nem kínozták a hírhedt kommunista börtönben – a mai vezetőség fél attól, hogy a kelleténél is rosszabb fényben állítja majd be Szamosújvárt a film. Béla bácsi láthatóan megkönnyebbül a stáb számára kellemetlen hírre: sem a hosszú utazást, sem az ott töltött tizenkét esztendővel való újbóli szembesülést nem szívesen élte volna át.

Délután abban a margittai kerthelyiségben forgat a stáb, ahol Béla bácsi annak idején az utolsó egyeztetéseket végezte cinkostársaival. A ma is búfelejtőként működő nyári kert bárosa zokszó nélkül tűri, hogy a csapat órákra lefoglaljon négy-öt asztalt, sőt még abban is segít, hogy a kelleténél kíváncsibb vendégek ne zavarják a forgatást – bár előfordul, hogy ez egy csapolt sörbe kerül a gyártásvezetőnek. A munka után egy közeli étteremben folytatódik az este: Béla bácsi egykori és mostani barátai, ismerősei gyűlnek össze, hogy harmonikazenére idézzék fel közös emlékeiket. Bár a munka itt is folyik, a fényeket beállítják, a kamera forog – rövid időn belül maga a rendező is vígan nótázik a társasággal.

Váratlan izgalmak

A másnapi program Moka Béla története egyik kulcsjelenetének felvétele, az eredeti helyszínen, vagyis a váradi reptéren. Előtte egy utolsó pillanatban kiötlött és leszervezett, ám annál izgalmasabb feladat várja a rendezőt és az operatőrt: a váradi repülőklub jóvoltából egy kisgéppel elröpülhetnek a reptér fölött, és felvételeket készíthetnek a kifutópályáról, ahová egyébként a belépés kamerával és anélkül is tilos volna annak, aki nem utazik.

A megbeszélt időpontban, reggel kilenckor be is fut a stáb, mikrobuszostól, mindenestől, a munka azonban nem várt akadályba ütközik. A kisgép pilótája, aki a filmeseket röptette volna, amint meghallja, miről szól a mozi, hátat fordít, és kisétál a mezőre, cserbenhagyva a stábot. Indoka egyszerű: azért nem akar segíteni, mert Béla bácsi a gépeltérítéskor az egyik gépészt leütötte, és ő úgy érzi, pilótaként szolidárisnak kell maradnia.

Ahhoz, hogy mégis belemenjen, a lelkére kell hatni, kicsit kérlelni, majd mikor megenyhült, elmagyarázni neki, hogy a Moka Béla története nem szeretne senkiből hőst faragni, és dokumentumfilmként épp az a célja, hogy az események jó és rossz oldalát egyaránt bemutassa. Végül nemcsak a repüléssel segíti ki a stábot a pilóta, hanem interjút is ad, amelyben szabadon elmondhatja álláspontját. Már ő megemlíti egyébként, hogy tudomása szerint az 1971-es eset nem a reptér mai területén, hanem a szomszédban, vagyis épp itt, a repülőklubnál történt.

Meglepetés
a reptérigazgatótól

A pilóta kijelentése kisebb zavart okoz, ám végül a stáb mégis átvonul a reptérre, amelynek igazgatója, Gheorghe Pasc kezdettől fogva nyitott és segítőkész volt a filmesekkel. Ma ő nem lehet ott, de az egyik biztonsági ember jóindulattal és látható érdeklődéssel kísérgeti a stábot a tűző napon, s még abban is segít, hogy az épp a terminál külső felújításán dolgozó munkások ne használják a flexet, amikor forog a kamera, s lehetőleg a képbe se lógjanak bele.

A tervezett anyagokat már felvették, Béla bácsiról még a mikrofon is lekerült, amikor a biztonsági őr lóhalálában megérkezik, kezében két fekete-fehér fotóval. Az igazgató küldte őket. Béla bácsi őszinte meglepetését a kamera is rögzíti: a képeken jól látszik, hogy a hetvenes években a reptér épülete jócskán a mostanitól balra, a repülőklub felé állt – így a helyszín körüli félreértések is eloszlanak.

Helyszínelés

Bár a szamosújvári forgatás letiltása nagy veszteség a film számára, a szabaddá lett pénteki napon épp elég munkája akad még a csapatnak. Igaz, előző éjjel nem sokat aludtak: a szálláshelyükön születésnapi buli volt élő zenével, hajnalig. Margittán, a település szélét jelző szocialista maradvány, betontáblánál forgatnak, beszélnek kicsit a városka történetéről és nevezetességeiről. A közeli benzinkút dolgozói nem állják meg, hogy meg ne kérdezzék, mi történik itt, ám hamar kiderül: pontosan tudják, ki az a Béla bácsi, hiszen a benzinkút tulajdonosa rokoni kapcsolatban áll vele.

Aznap este, újabb többórás interjúk után a stáb Béla bácsival együtt keresi fel azt a helyet, ahol a főszereplő félszázaddal azelőtt elvesztette a bal lábát. Ő maga azóta nem járt itt. Az árok, amelybe akkor a traktorral beborult, már nincs fele olyan széles sem, mint volt, ám még mindig több méter mély. A környékbeliek közül az idősebbje jól emlékszik az esetre – az éppen arrajárók is elmondják, itt gyakoriak a tragédiák.

Irány Bécs, újra

Béla bácsi a maga hetvennégy esztendejével sokszor jobban bírja a gyűrődést, mint a fiatal filmesek. A margittai és váradi felvételek befejeztével, többnapi munka után a stábbal együtt Budapestre veszi az irányt, ahol a repülőgép-múzeumban egy pontosan olyan gépet készítettek elő neki, amilyennel akkor Bécsig eljutott. Bécset is újra láthatja a forgatásnak köszönhetően: a helyszínen kell megmutatnia, hol és hogyan töltötte itt az éveket. A film utómunkái valószínűleg szeptemberre fejeződnek be, s a tervek szerint Margittán is tartanak majd neki egy díszbemutatót.