„A tisztség nem jutalom, hanem szolgálat.” 70 éves Bognár Levente, aki öt mandátumon át volt Arad alpolgármestere (1.)

és gyakorlatilag meghatározták az emberi mivoltját a fiatalnak, kötődését a városhoz. Érettségire ez már kialakult. Utána Temesvárra mentem egyetemre, de aztán visszatértem.

– Vegyészmérnöki diplomát szerzett, a szakmában is dolgozott, aztán az 1989-es rendszerváltás után a közélet felé fordult. Hogyan emlékszik vissza a ’89-es eseményekre? Milyen volt a magyar érdekképviselet hőskora?

– Talán társadalmilag a legoptimistább napunk volt akkor, amikor megszabadultunk a Ceaușescu-diktatúrától, ami számunkra, magyaroknak még nagyobb terhet jelentett, mert nacionalista-kommunista diktatúra volt. Fellélegeztünk és eufórikus állapotba kerültünk akkor. Hittük, hogy mindazt, amit elvettek, illetve megígértek nekünk 1918-ban, ezután sikerül visszaszerezni, illetve megvalósítani. Amikor láttuk a márciusi események során, hogy a dolgok nem olyan irányba mennek, mint amiben reménykedtünk – a marosvásárhelyi fekete márciusra gondolok –, rájöttünk, hogy keményebben ki kell állni, és meg kell védeni azokat az elveket, amikért mi is kimentünk Aradon az utcára 1989. december 21-én.

Az óragyárban dolgoztam, és amikor hívtak a kollégák a mérőműszergyárból, bezárták a kapukat s nem engedtek ki bennünket.

és mentünk, mert ott akartunk lenni a téren, hogy azokat az aradiakat támogassuk, akik kiálltak a változásért, mindjárt Temesvár után. Ez meghatározó volt mindenkinek: függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek vagy milyen vallásúak voltunk, együtt voltunk a téren. Talán ez a szolidaritás volt a legszebb akkor Aradon,

Ez felejthetetlen emlék számomra! Sajnos két és fél hónap kellett hozzá, hogy mindez teljesen megváltozzon, s a vásárhelyi események után rádöbbenjünk, hogy nem lehet feltétel nélkül hinni ebben.

Beindult ez a folyamat, és amikor először komolyabban kiálltunk a tanügyi törvény ellen, fontos volt, hogy találjunk olyan aradiakat, akik románok, de úgy gondolkoznak, mint mi, tehát európai fejjel. Nem úgy, mint a vagongyáriak, akik lánccal akarták szétverni a Temesvári Kiáltványban foglalt eszmékért szervezett tüntetésünket. El kellett mondjuk, hogy mi mit akarunk: nem kérünk mást, csak amit mi is megérdemlünk, és amit elvártunk a változásoktól.

Közben az RMDSZ választmányának tagja lettem, megfogalmaztuk az elvárásainkat, 1992-ben pedig javasolták, hogy induljak a városi tanácsosi listán az első szabad választásokon. Akkor fogalmaztam meg, hogy olyan várost szeretnék, amelyben egymást tiszteljük és mindenkit az értékei szerint ítélnek meg. Egy tisztességes, becsületes társadalomban gondolkoztam, mint ahogy sokan mások, és a végén úgy is zártam, hogy tudom:

– A politizálást menet közben tanulta, korábban ugyanis nem volt semmilyen politikai szerepvállalása, ugye?

– Igen. ’92 februárban voltak a helyhatósági választások, és a Demokratikus Konvencióval (CDR) indultunk közös listán: a parasztpártiakkal, a Nemzeti Liberális Párttal, a Szociáldemokrata Párttal, de ezek nem a mostani, hanem a történelmi pártok voltak. A konvenció tagja volt az RMDSZ és a Polgári Szövetség, annak is tagja voltam. Az nem román párt volt, hanem civil szervezet, Doina Corneával és Ana Blandianával a soraiban, hogy csak azokat a személyeket említsem, akik meghatározták az európai irányzatot ebben a szövetségben, amelynek a keretében volt egy román–magyar dialógus is.

A választáson nem jutottam be a helyi tanácsba, mert fiatalként hátrébb kerültem a jelöltlistán, akkor voltam 35 éves. Nagyon sokat kampányoltunk, az első demokratikus helyhatósági választások voltak, hittünk az ügyben, a polgármesternek választott Cristian Moisescuval baráti kapcsolatot ápoltunk, és sokan másokkal is.

Következtek a parlamenti választások, amikor is Hosszú Zoltán, az RMDSZ jelöltje ismét szenátor lett, s utána az RMDSZ vezetősége hívott, hogy vegyek részt a szenátori irodavezetői tisztségre kiírt pályázaton. Ezzel „csomagban” az RMDSZ ügyvezető teendőit is el kellett vállalni. Felelősségteljes döntést igényelt, tudtam, hogy fel kell adjam a mérnöki pályámat, ezért két hét gondolkodási időt kértem. Végül is úgy döntöttem, hogy ha az elődeink küzdöttek, amikor nagyon nehéz volt – például Guszti bátyámat Târgu Jiuba vitték, amikor a magyar értelmiséget lágerekbe deportálták a második világháború vége felé –,

Így 1992-től 1996-ig szenátori irodavezetőként dolgoztam, majd ’96-tól megyei tanácsos lettem, és még abban az évben, a parlamenti választások után, amelyet a Demokratikus Konvenció nyert meg, alprefektusként vállaltam feladatot, bízva abban, hogy az a koalíció meghozza mindazokat a törvényes kereteket, amitől függött a magyarság boldogulása.

Ebben a légkörben neveztek ki alprefektusnak, és még megyei tanácsos voltam, amikor egy kolléga – tulajdonképpen a megyei alelnök –, azt mondta: te, Levente, én megértem, hogy választott tisztségviselő vagy, megyei tanácsos, de azt, hogy alprefektus legyél, nem tudom elfogadni, mert ez egy bizalmi állás, a kormányt fogod képviselni. De mi a gond? – kérdeztem. Hát az – mondta –, hogy nem lehet még megbízni bennetek. Sok olyan dolgot fogsz tudni, ami bizalmi kérdés, és hogyan lehet valakit Arad megyében kinevezni egy ilyen tisztségbe, aki nem román?

Ugyancsak ő keresett meg, amikor a Szabadság-szobrot hoztuk ki a várból, és elmondta, hogy miért ellenzi ezt: mert szerinte egy olyan szimbólum, ami a magyarságot erősíti és románellenes. Erre megkérdeztem, miből gondolja ezt. Elmesélte, hogy amikor a második világháború végén jöttek be a magyar katonák, ő a szomszéddal egy óvóhelyen élte át a bombázásokat. Együtt éjszakáztak, megosztották az élelmüket, és nagyon jól voltak. Amikor bejöttek a magyar katonák a Pécskai úton, akkor a magyar sorstárs tapsolt és éljenezte.

Mire azt feleltem: ez egy érzelmi reakció, mert a nemzettársát látta bennük, és ez természetes, mindenkiben ugyanezt váltotta volna ki. De ez ötven évvel azelőtt volt, és – mondtam – azóta sok minden megváltozott, vannak európai együttélési szabályok, és nekünk az a célunk, hogy lebontsuk a félelmeket, egymásban bízzunk, egymást tiszteljük. Mert úgy, ahogy mi tiszteljük a ti értékeiteket, elvárjuk, hogy ti is tiszteljétek a mieinket, mert csak így lehet együttműködés.

– Mostanra valamennyire normalizálódott a helyzet – legalábbis látszólag –, hiszen a jelenlegi aradi, illetve Arad megyei román vezetés elfogadónak látszik a magyarok iránt, a hivatalos kultúrpolitika elismeri és elfogadja a magyar történelmi és művészeti értékeket. Úgy érzi, ez önnek is köszönhető?

– Néhai Tokay György parlamenti képviselő mondta, hogy aki az RMDSZ színében a magyarságot képviseli, arra kell vigyázzon, hogy ne hozzon rá szégyent. Tehát nekünk bizonyítanunk kellett, hogy megfelelően végezzük a munkánkat. Többször is hangoztattam, hogy a funkció nem előnyt jelent, hanem az egy plusz felelősség;

Gyakorlatilag mindenki figyelte, hogy mit teszek. Akkor is, ha a paraszpárt azon volt, hogy minél hamarabb váltsa le a saját prefektusát, mert nem bízott meg benne, vagyis mint kiderült, inkább a posztkommunisták felé húzott, legalábbis ezt állították róla. Úgyhogy volt több mint egy hónap, amikor gyakorlatilag prefektusként tevékenykedtem, és amikor először jött Mihály király Aradra, én fogadtam, mert a prefektus akkor ment a tengerre... Emil Constantinescu államfőt szintén én fogadtam.

Volt egy földvisszaszolgáltatási cirkusz valahol a Mócvidéken. Utána ők lettek a legnagyobb tisztelőim, még a găinai leányvásárra is meghívtak. Ez egy eldugott község, Halmágytól nem messze. Várták, hogy visszaszolgáltassák az erdőt, de ez nem történt meg, közben kezdték kitermelni a fát, s akkor azt mondták, hogy felborítják a kamionokat. A prefektus engem küldött ki. Megkezdődött a beszélgetés, de egy adott pillanatban mindenki kiment. Aztán a gépkocsivezetőmtől, aki magyar volt, tudtam meg, hogy azt beszélték kint: mit jön ide egy magyar, ő fog rendet tenni a mócok között?! Végül is találtunk egy megoldást, úgyhogy meglett a megbékélés úgymond a románok között, és utána állandóan meghívtak, hogy menjek hozzájuk, mert megoldottam a problémáikat.

De ezt bármikor fel tudtam hozni, amikor egyesek abba kötöttek bele, hogy túl sokat vagyok magyar településeken. Valójában minden falugyűlésen ott voltam, az emberek problémáit próbáltuk megoldani, mert akkor jöttek az új rendelkezések, a földtörvény még sehogy sem állt, úgyhogy

A Szabadság-szobor kiszabadításának a története is akkor kezdődött, mert akkor reménykedhettünk abban, hogy kormányzati szerepvállalással ezt elérhetjük. A másik a magyar iskola kérdése, amit a helyi koalícióban próbáltunk megoldani. Többször bekerült a jegyzőkönyvbe, hogy az aradi magyar líceum újraalakul, de a Henri Coandă Szakközépiskola nem akart kiköltözni a történelmi épületből, az egykori Katolikus Gimnáziumból. Egy új épületet követeltek, amit el is kezdtünk építeni.

– Pedig volt egy román–magyar kormányközi megállapodás is a szobor felállításáról…

– Igen, ez a kormányzási feladatvállalásunknak a hozadéka volt. Miután megszületett a kormányhatározat, tíz napon belül ki kellett hozni a várból a szoborcsoport elemeit, nehogy kicsússzunk a határidőből. Döntés született arról, hogy a minorita templom udvarára kerüljön, biztonságos helyre, de alá kellett írni az átadási jegyzőkönyvet. A helyőrség parancsnoka ragaszkodott ahhoz, hogy a gáji kaszárnyában történjen meg, a vezérkari főnök jelenlétében. A garnizonfőnök, az ezredes már írta volna alá, de közbeszólt a vezérkari főnök:

Akkor láttam, hogy itt valami nem stimmel, és azt mondtam: uraim, nem azért vagyunk itt, hogy kommentáljunk egy kormányhatározatot, vagy a saját véleményünket fejtsük ki, hanem azért, hogy végrehajtsuk a kormányhatározatot, és önök is. Akkor nyeltek egyet, és aláírták.

Interjúnk 2. részének tartalmából:

• hogyan élte meg Bognár Levente az aradi vértanúk újratemetését a kivégzés 125. évfordulóján
• a Szabadság-szobor felállításának felejthetetlen napja
• húsz év alpolgármesterség, húsz év küzdelem
• mivel vívhatja ki a közmegbecsülést egy közszereplő