Az esélyteremtés iskolája

Így hat egymásra tanár és diák a magyar gyermekek számára működtetett egyetlen romániai intézetben, a Hallássérültek 2. Számú Iskolájában Kolozsváron.

„Tévedés süketnémáknak nevezni a hallássérült embereket. Amiatt, hogy nem hallanak, nem alakul ki a beszédkészségük, és nem érzékelik, hogy milyen hangokat használnak, de ettől még nem némák. És nem is süketek, mert ez a kifejezés sértő, pejoratív. Inkább ajánlatos a siket kifejezés, mert az mívesebb, emberközelibb” – pontosít az iskola gyógypedagógusa, Polacsek Tamás, miközben az iskola folyosóin végigkalauzol. Mindenütt patyolattisztaság, az utóbbi évek során felújított osztálytermek, szobák és irodák, a falakon rengeteg kép és szemléltető anyag, gyermekrajz: valami rendkívüli bensőségről és érdemtelenül felfedezetlen lelki tisztaságról árulkodik itt minden.

„Valóban más ez a hely” – ismeri el Wolf Erzsébet igazgató asszony. Az iskolában gyógypedagógusként 24, igazgatóként pedig 10 éve dolgozó szakember elmagyarázza, hogy a másságnak több vonatkozása is van itt. Mindenekelőtt az, hogy a közelebbről gyógypedagógiai központtá alakuló – ma óvodát és 1–10. osztályos iskolát működtető – intézményben hallássérült, autista, azaz csökkentett társadalmi kapcsolatokat előidéző idegi-fejlődési rendellenességgel küszködő vagy halmozott hátránnyal élő gyermekek tanulnak. Másrészt az oktatás, a tananyag az úgynevezett normál intézetekhez képest itt kevesebb, és főleg a gyakorlati oldalra összpontosít, gyermek és oktató pedig lelkileg egészen más viszonyban él és dolgozik, mint a szokványos tanodákban.

Wolf Erzsébet szerint ide nem is jön akárki dolgozni. Amikor valaki felvételre jelentkezik, egyetlen kérdésre kell válaszolnia: el tudod fogadni? Mert sajnálkozással nem lehet segíteni, de fokozott odafigyeléssel és odaadással elérhető, hogy ezek a gyerekek integrálódjanak.

S hogy kiderüljön: a hiba inkább a másik, a magát normálisnak mondó társadalom oldalán van. Mert míg a magyar hallássérült gyermekeknek országos viszonylatban fenntartott kolozsvári intézetben tanulók és tanítók majdnem emberfeletti küzdelmet vívnak, addig a társadalom továbbra is tabutémaként kezeli a kérdést. „Úgy néznek rájuk, mint valami csodabogarakra, pedig ugyanolyan értékes és kiváló emberek, mint bárki más a világon” – magyarázza Wolf Erzsébet, és elmondja azt a történetet, amikor egy kisebb gyermekcsoporttal a városi buszon utaztak. Menet közben jelbeszéddel, illetve ahogy a szaknyelvben mondják: jelnyelven beszélgettek, ennek láttán az utasok ránk csodálkoztak, sajnálkoztak. „Azt hitték, hogy én sem hallok. Nem szóltam, csak hallgattam…” – eleveníti fel Wolf Erzsébet. Kevésbé békésen reagált Ferencz Csilla. A 31 éve gyógypedagógusként dolgozó aligazgató asszony egyszer az utcán hallotta, amint egy „úriemberforma” gúnyolódott a jelnyelven társalgó siketekkel. Nekiment az illetőnek: „Nem szégyelli magát, hát mit vétettek magának ezek az emberek?! Kotródjon el innen, de inkább süllyedjen el a szégyentől…”

Nagyra nőtt halláskárosultak

Persze, ezeknek az úriemberforma embereknek, de a társadalom talán elsöprően nagy többségének fogalma sincs arról, hogy milyen világban élnek a siketek. S hogy mennyire kiváló emberek. Ki tudná például, hogy az 1986-ban, mindössze huszonegy évesen Oscar-díjjal kitüntetett Marlee Matlin filmszínészcsillag siket? És ki gondolná, hogy Emma Nicholson bárónő nagyothalló, és hallókészüléket használ? És tudja valaki, hogy az Elbruszt, a Denalit és a Kilimandzsárót megmászó Heidi Zimmer is siket? És az olimpiai bajnok maratoni futóról, a svéd Ulrika Janemonról vagy a kétszeres olimpiai bajnok síelőről, a cseh Petra Kurkováról hallott valaki? És a világhírű jelnyelvköltőről, Valli Claytonról vagy a jelnyelven előadó Bruce Trixről? És arról a mindmáig utolérhetetlen lányról, Helen Kellerről, aki 1880-ban született, és úgy végzett a világon elsőként egyetemet, hogy tanára, Anne Sullivan a lány tenyerébe írva tanította? Merthogy Helen siket és vak volt.

A romániai siketeknek egyelőre nincsenek ilyen kibontakozási lehetőségei. A craiovai iskola mellett nemrég a kolozsvári 1. számú, román tannyelvű intézményben engedélyezték a gimnáziumi osztályok indítását, a magyar gyermekek számára viszont egyelőre még ez sem adatik meg. A kötelező tíz osztály utáni továbbtanulás lehetősége legfeljebb szakiskolai képzésre korlátozódik, következésképpen a fiatalokból kiváló és becsületes, de gyengén fizetett szakmunkások lesznek, a gimnáziumi, netán egyetemi tanulás igen keveseknek adatik meg.

Némi áttörést jelent, hogy most már akad olyan siket gyermek, aki úgynevezett korai képzésben részesülve kicsi korától normál óvodába vagy iskolába jár. Minden az úgynevezett integráláson múlik, ami abban áll, hogy a siket gyermeket megtanítsák szájról olvasni, az oktató megtanuljon jelnyelven is kommunikálni, az osztály- vagy csoporttársai pedig elfogadják, hogy közöttük él, velük jár iskolába, és ugyanazt a tananyagot tanulja siket pajtásuk. A kolozsvári iskolában az utóbbi időben egy szamosújvári óvodás, egy sepsiszentgyörgyi másodikos és egy kézdivásárhelyi negyedikes elemista gyermek integrálódott, ők már otthon tanulnak tovább. Nincs pontos felmérés, de becslések szerint Romániában ma a siket gyermekek tíz százaléka jut el ide, az ő esélyeik sokkal nagyobbak arra, hogy gimnáziumban, netán egyetemeken-főiskolákon folytassák. Ilyen szerencsésnek mondhatja magát az egykori tanítvány, a zsibói Csanálosi Alpár, aki jelenleg egy budapesti informatikai iskolában tanul.

Korán kell kezdeni az integrálást

De hol van még az idő, amikor Közép-Kelet-Európában is olyan intézmények lesznek, mint a washingtoni Gallaudet Egyetem vagy a rochesteri műegyetemen belüli National Technical Institute for the Deaf? Ezekben az intézetekben több szakon külön tagozaton végzik egyetemi tanulmányaikat a siketek, az oktatás pedig jelnyelven folyik. És hol van ettől a siketeknél is nehezebb helyzetben levő autisták esélye az integrálódáshoz? Kerekes Attila és Jakab Margit gyógypedagógusok elmondták, Romániában nincs képzés autisták oktatására, aki e téren többet akar tudni, legfeljebb Magyarországon képezheti magát. „Mi még jelbeszédet sem tanultunk az egyetemen, hanem a gyermekektől és egymástól sajátítottuk el azt, itt, az iskolában” – mondja az 1996-ban végzett Polacsek Tamás. Simon Tünde és Polacsek Tamás a fiatalabb, Wolf Erzsébet és Ferencz Csilla az „idősebb” korosztályt képviselik az iskolában, a két nemzedék között húsz év a különbség, ekkora az űr az utánpótlásképzés terén Romániában.

A gyógypedagógusok szerint az is baj, hogy a gyermekek legtöbbje későn, 10–12 éves korban került ebbe az iskolába. Emiatt nehezebb az integrálás, a lemaradás bepótolása majdnem lehetetlen. Az oktatók szerint minél előbb kerül be az iskolába a gyermek, annál könnyebben integrálódik, és annál könnyebben beilleszkedik majd az úgynevezett normál óvodákba vagy iskolákba. Természetesen a siker annál nagyobb, ha az egész család a sérült gyermek mellett áll.

Falevelek

Egy-egy hátránnyal élő gyermek az átlagosnál jóval több figyelmet igényel, ezért kis, öt-hat fős osztályokban tanulnak. Egy ilyen kis csoporttal foglalkozik Runcan Ilona tanár. A gyermekek körbeülik az asztalt, és apró papírlapocskákat vágnak, amelyeket felragasztanak egy hófehér lapra. Itt van az ősz, ezek a megsárguló falevelek – magyarázza az egyik nebuló, egy barna kislány pedig elárulja, hogy kézimunkaóra van. Látogatásunkat pedig azzal köszöni meg, hogy elkéri a jegyzetfüzetet és a golyóstollat, majd beleírja: Nagy Tímea. Köszönöm, mire ő: szívesen. És még egyszer kéri az eszközöket, a neve után pedig egy 10-es, biggyeszt. Hogy tudniillik ennyi éves.

B. L.

Évszázados kötelesség

Kolozsváron 1888-ban létesült az első iskola hallássérült gyermekek számára. A jelenlegi magyar nyelvű iskola 1959 óta működik a Fellegváron. Itt ma két óvodai csoportban és 15 osztályban 125 magyar gyermek tanul az ország minden vidékéről. Külön csoportokba sorolták a hallássérülteket, az autistákat, illetve a halmozott hátránnyal élőket. Hallássérült gyermekeket az egész országból, szellemi hátránnyal élőket pedig csak Kolozs megyéből fogadnak. Romániában 1990 óta a hátránnyal élő gyermekek oktatása – bentlakással és utaztatással együtt – ingyenes. A működtetést és az oktatók bérezését Kolozs Megye Tanácsa, a szakmai irányítást a megyei tanfelügyelőség biztosítja. A kolozsvári iskola a londoni St. Bartolomeu- kórház orvosi fizikusának, dr. David White-nak, valamint az általa képviselt Clinical Science and Education Foundationnak köszönheti, hogy 1994 óta szakaszonként felújították az intézményt. Most a bentlakás korszerűsítését tervezik. Wolf Erzsébet elmondja, hogy az oktatás jellegét tekintve a mostaninál több gyógypedagógus és segítőszemélyzet is elkelne, ezt a 2005/1251-es kormányhatározat is előírja, de a kormányzat az ország gazdasági nehézségeire hivatkozva nem engedélyezi a megfelelő létszámot.