Parajd, a faluturizmus sava-borsa

„Sóügyben” – a ráépülő faluturizmus által is – Parajd messze földön is ismert település. A Hargita megyei községben szinte nincs olyan család, amely valamilyen módon ne húzna hasznot a vendéglátásból.
„Minden évben azt mondjuk: ez a csúcs, ennél több látogatónk nem jöhet. Mégis évről évre nő a turisták és a gyógyulni vágyók száma. Míg 2005-ben 270 ezren voltak, a tavaly 330 ezren látogattak meg” – sorolja az adatokat a bánya igazgatója, Seprődi Zoltán, aki azt is pontosan követi: hányan érkeztek orvosi beutalóval, látogatóba Parajdra. A két kategória szinte fele-fele arányban oszlik meg, azzal a megjegyzéssel, hogy a tavaly néhány ezerrel többen voltak a kirándulók.
A látogatók arányával együtt a bevételek is szépen nőttek. Ez tette lehetővé, hogy a gyógyászatból és a turizmusból befolyó nyereség messze meghaladja a só kitermeléséből szerzett profitot. Az arány elsöprő 80–20 az előbbi javára. „Idén feltétlenül a kitermelésbe kell beruháznunk, hogy lépést tartsunk az igényekkel. Persze nem hanyagoljuk el a látogatókat sem, számukra egy háromszintes épületet húzunk fel a bányában, bemutató üzlettel és gyorsétkezdével” – vázolja a közeljövő terveit Seprődi. A bányalátogatók és az asztmás betegek a tengerszint felett 480 méterre lévő bejárattól a bányavállalat autóbuszaival jutnak a sóbánya belsejébe. A busz enyhe lejtőjű félkörívben a Sóháta legmagasabb pontja alá kanyarodó 1500 méteres alagútban mintegy 80 métert ereszkedik alá a só tömzs gyomrába. Itt a padokon, asztalokon és játszótereken kívül múzeum és ökumenikus kápolna várja a látogatót. A só kitermelése mélyebb szinteken történik.
Az elmúlt évben felújították a felszínen lévő tekepályát, amely sokakat vonz azok közül, akik nem a mélység sós levegőjét választják. A parajdi sóbánya különleges ajánlatai között szerepel a meleg sós kádfürdõ és a szabadtéri sósfürdõ is. A sósfürdő gyógykúra formájában a szervezet egészére hat, többek között nyugtató, szorongásoldó, izomlazító, gyulladáscsökkentő és értágító hatása van.
Távlatokban gondolkozva az igazgató úgy véli: szerencsés lenne megnyitni még egy szintet, ehhez viszont biztonságosabbá kell tenni a kamrarendszert, liftet vagy mozgólépcsőt kellene kialakítani, és egyéb jelentős infrastrukturális beruházásba kellene kezdeni.

Torda: az újra felfedezett bánya

A tordai sóbányát 2006-ban 20 százalékkal több turista látogatta, mint egy évvel korábban. Ovidiu Mera igazgató szerint a tavalyi 65 ezres létszám jócskán nőhet, ha a Kolozs megyei városi önkormányzat valóra váltja fejlesztési terveit. A korábban elnyert Phare-pályázatnak köszönhetően még idén üzembe helyezhetik azokat a lifteket, amelyek a Rudolf valamint a Mária Terézia galériákat kötnék össze a felszínnel. Ugyanakkor hangsúlyt fektetnének a sósfürdő korszerűsítésére. Ez a tavak partjának megerősítését, az öltözők átépítését, a napozók és zuhanyzók korszerűsítését feltételezi.
A tordai és környékbeli turisztikai vállalkozók jól ráéreztek a bánya fejlesztése által bővülő lehetőségekre. A városban több új szálloda és panzió épült, nemrég befejezték a Hotel Potaissa korszerűsítését. „Egyelőre nem a gyógyászatból élünk, mert aránylag kevesen jönnek Tordára kezelésre, viszont évről évre nő az egynapos látogatók száma” – mondja a ma már lényegében turisztikai szolgáltatóegységként működő bánya vezetője. Az 1690-ben megnyílt sóbányában ugyanis 1932-ben leállt a munka, idegenforgalmi rendeltetését pedig csak 1992-ben, hatvan éves szünet után kapta. Bár kitermelés már nincs, a helybéliek büszkék arra, hogy a bánya újra felfedezésével folytatódik a több évszázados hagyomány. A vendégek számára megnyitott rész látogatása gyalogosan zajlik, így a termeket légszennyezés nem éri. A bánya teljes bejárása – a kis múzeum látogatásával együtt – jó órát vesz igénybe.

Désakna: minifoci, sakk és exportsó

A tengerszint feletti 188 méter magasban lévő bányában, még javában folyik a kitermelés. A turizmus és a gyógyászat fogalma egyelőre ismeretlen a Kolozs megyei településen, de a látogatók felé való nyitás már megtörtént. A „civilek” jelenleg csak egy labdarúgó mérkőzésre vagy sakkpartira szállhatnak alá a mélybe. A bányában minifoci-pálya és sakkasztalok várják a fizikai és szellemi sportok hódolóit. „Ugyan városi focibajnokságot is szerveznek nálunk, de ez nem azt jelenti, hogy hangsúlyt tudnánk fektetni a látogatók számának növelésére – ismeri el Lukács Ferenc, a désaknai egység igazgatója. – A vendégfogadáshoz rendbe kellene tennünk a régi bányát, ami viszont óriási beruházást feltételezne.”
A désaknai bányát nem csak a potenciális turisták vagy gyógyulni vágyók, hanem a hóhiány sem érinti. „Mi az ipari sóra összpontosítunk, az útszóró só nem érdekel” – állítja az igazgató. Lukácsnak valóban nincs oka az aggodalomra. A bánya 2006-os nyeresége az előző év profitjának kétszerese volt. A désaknai sót többnyire külföldön, elsősorban Magyarországon értékesítik.

Moldva: az első turistacsalogató lépések

A Gyimeseken túl, a monda szerint valamikor székelyek által létrehozott moldvai aknavásári (Tîrgu Ocna) bánya alig néhány éve próbálkozik a gyógyturizmussal. Az 1968-ban megnyitott Tatros nevű bányát egyelőre csak néhány autobusznyi, kezelésre érkezett beteg látogatja. Õket a közeli kisvárosokból, vagy Szaláncfürdőről (Slãnic Moldova) már a korareggeli órákban leviszik a mélybe.
A sóbánya büszkesége a világ első földalatti ortodox kápolnája, melynek falait a Szűzanyát és Moldva uralkodóját, ªtefan cel Marét ábrázoló szőnyeg díszíti. „Mindkettőt Mircea Snegur moldovai államfő adományozta” – büszkélkedik az idegenvezető szerepét vállaló bányamérnök, Carmen Þintaru. A látogatókat számos sportpálya, sótörténeti múzeum, üzletsor, büfé, sós vizű szökőkút és egy forgalomból régen kivont kismozdony is várja.
Míg 2003-ban mindössze 10 ezren látogatták az aknavásári bányát, ez a szám azóta közel az ötszörösére nőtt. „Ez még mindig nem annyi, mint Parajdon, de a lemaradásnak egy lényeges előnye is van – állítja a mérnöknő. – A mintegy 11 ezer négyzetméteres szint mikroklímája sokkal tisztább, mint azokon a helyeken, ahol jelentősen több busz, és asztmás beteg fordul meg”.
Az altalaji tartalékok mennyiségét tekintve az aknavásári egység számára jó ideig azonban még a kitermelés marad az elsődleges cél. „Többnyire exportra dolgozunk, most is láthatja, hány külföldi kamion áll a bányavállalat előtt. Németországot, Ausztriát mi látjuk el sóval, Magyarországon pedig piacvezetők vagyunk” – mondja Petriºor Chelaru igazgató.


KERET:
Sókitermelés Erdélyben
Az erdélyi és az ókirálysági sóbányászat története a római korig vezethető vissza. A kordokumentumok szerint Parajdról és környékéről négy LVM (Legio V Macedonica) feliratú tégla került elő. A visszavonuló rómaiak által elhagyott sófejtéseket először az avarok, később a bolgárok vették művelés alá. A többi átvonuló vándor nép, mint például a gótok, hunok vagy gepidák ideje alatt szünetelt a só kitermelése. A honfoglaló magyarok egyik vezérének, Töhötömnek a kémei már előre jelentették hogy Erdélyben „sót ásnak”. István király sószállító hajói 1003 után rendszeresen közlekedtek a Maroson, ezeket többször megdézsmálták Ajtony vezér pogány harcosai. A legelső írásos utalás a parajdi só bányászatára III. András magyar király 1291-ben írt oklevelében található, a sóbányák királyi jogainak szabályozásai kapcsán. A levélből kitűnik, hogy a parajdi bányát az 1200-as években kezdték rendszeresen működtetni, ekkor a tordai sóhivatalhoz tartozott. A székelyföldi ősi vagyonközösség és jogi egyenlőség nagymértékben meghatározta a székelyek sóbányászatát és kereskedelmét. Mátyás király is megerősítette a székelyek szabad sóbányászatát és kereskedési jogát, melyet az évszázadok során egyes uralkodók megvontak, mások visszaadták. A 17. század vége és a következő század eleje fellendülést hozott az erdélyi bányászatban a Bécsi Udvar által hozott rendelkezéseknek köszönhetően, melyeknek célja a régió gazdasági megerősítése volt. Parajdon a földalatti sóbányászat 1762-ben kezdődött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével a József-bányát. Módszeres bányászatról azonban tulajdonképpen 1787-től beszélhetünk, ekkor Parajd sója átmegy a bécsi kincstár tulajdonába.
Tordán a bányászatot igazoló dokumentumok 1271-re vezethetők vissza, amikor hivatalosan is létrehozták a sókamarát. A sót legelőször – statikai okok miatt – a harang formájú nagytermekben termelték ki – József, Mária Terézia és Antal termek –, majd 1850 után a trapéz alakú aknákban folytatták. Ezzel az ásási móddal nagyobb mennyiség kitermelése vált lehetővé ugyanabban a mélységben. 1853-ban elkezdték a Ferenc József galéria ásását, amelynek teljes hossza 917 méter. Ezzel egy időben felújították a Mária Terézia aknát, és mellette megnyitották a Gizella és Rudolf aknákat is. Egy-egy ilyen akna több százezer tonna sót biztosított több évtizeden keresztül. A sót mindvégig szakképzett bányászok termelték ki, a függőleges kiemelés pedig lovak által húzott csigaszerkezettel történt. Az aknákban faggyúviaszos gyertyákkal, gyertyákkal és fáklyákkal világítottak. A só kitermeléséhez soha nem használtak robbanóanyagot, kizárólag emberi erőt. A bánya 1840-ben kritikus gazdasági helyzetbe került, mivel a marosújvári sóbánya egyre nagyobbá vált, de az 1850-es években a trapéz alakú tárnák megnyitásával a kitermelés újabb lendületet kapott. Az 1930-as években bezárt bánya a második világháborúban menhelyként szolgált.
Az erdélyi sóbányák középkori eredetű művelési technikáját az első világháború után a román államigazgatás újjászervezte, majd ’45-ben bevezette a robbantásos kitermelést. Ennek következtében a nagy hagyománnyal rendelkező magyar sóbányászat végleg történelmi emlékké vált.