„A műemlék épület nem elég, egy kis fantázia is kell”

– Egy előadása alkalmával, amit kormánytagként tartott, említette, hogy a román állam nem jó gazdája a műemlék épületeknek. Miért ragaszkodik mégis görcsösen ezekhez?

– Nem mondanám, hogy a kormány görcsösen ragaszkodik a műemlék épületekhez. Inkább azt kifogásolom, hogy azokat nem minden esetben adja át a helyi önkormányzatoknak, vagy amennyiben átadja, az önkormányzatokat nem érdekli az épített örökség. Itt van például a kolozsvári Bánffy-palota esete. Az illetékesek fejében meg sem fordul az épület felújításának gondolata. Mint ahogy az sem, hogy Kolozsvár teljes történelmi belvárosát fel kellene újítani.

Nagyon jó volna, ha mindannyian a magunkénak éreznénk az épített örökségünket, és azt látnánk egy-egy épületben, hogy olyan helyi, közösségi jelkép, ami megkülönböztet bárki mástól. Azt mondják a tehénről, hogy jobban tejel, ha Beethovent hallgat; így van ez az emberrel is. Egészen másként érzik magukat a lakók, ha egy civilizált környezetben, gondozott, tiszta városban élnek, mint ha málladozó vakolatú, omladozó házakban.

Léteznek viszont pozitív példák is, főként a Székelyföld egy részében, Hargita és Kovászna megyében, ahol az önkormányzatok a magukénak érzik az épületeket, és ennek megfelelően gondozzák, csinosítják azokat. Szerencsére vannak olyan önkormányzatok, amelyek ráébredtek arra, hogy mekkora nagy szükség van a műemlék épületek megőrzésére, helyreállítására és kihasználására.

– Miként haladnak az örökségvédelmi törvénykönyv kidolgozásával?

– A minisztérium szakemberei dolgoznak rajta, reményeink szerint hamarosan elkészül, hogy közvitára lehessen bocsátani. Véleményem szerint az épületek műemlékké nyilvánításának eljárását, besorolását továbbra sem kell az önkormányzatokra bízni, sőt e téren szigorúbb lesz a szabály, mert nem biztos, hogy bizonyos esetekben, különböző érdekek miatt a helyi önkormányzatok az örökségvédelem, a város javára döntenének. Ha ez a hatáskör, illetve az épített örökség nyilvántartása kikerülne a minisztérium kezéből, abban a pillanatban bármelyik épület elveszíthetné műemlék jellegét.

– Ez körvonalazódik a Bánságban, ahol azt látni, hogy Temesvár polgármestere valósággal gúnyt űz az Osztrák–Magyar Monarchia idejében ránk testált örökségből.

– Az ember azt hinné, hogy a Bánság a tolerancia földje; ehhez képest Temesvár polgármestere időnként nagyon elveti a sulykot. Legújabban a történelmi belváros egy részének a lebontását tűzte ki célul. Ezért van szükség az érdekvédelmi szervezetünkre, az RMDSZ-re, hogy le lehessen állítani egy-egy ilyen elöljáró őrült ötletét.

Remélem, hogy a jövőben inkább az épített örökség megóvására és az ezt szolgáló strukturális alapok megpályázására fektet majd hangsúlyt Nicolae Robu. Még szerencse, hogy a művelődési tárca által beindult programok a Bánságban is működnek. Folyamatban van a temesvári múzeum restaurálása, és sikerült néhány fatemplomot is felújítani. A fájó pontunk a temesvári zsinagóga épülete, mely már rég megérett a tatarozásra.

– Miként lehetne jobb belátásra bírni a Nicolae Robuhoz hasonló polgármestereket, megyei tanácselnököket, hogy érezzék a magukénak mindazokat a műemlék épületeket, városképet, melyet nem az ő őseik építettek, alakítottak ki?

– Ne várjunk szemléletváltást egyik napról a másikra; ez hoszszas folyamat, mely évekig, évtizedekig eltarthat. Azt hiszem, ha majd az említett illetékesek nem ellenséget fognak látni az elmúlt századok Erdélyében létesített belvárosokban, épületekben, hanem a helyi közösség hasznát, akkor van esély a mentalitásváltásra.

Ehhez viszont nekik is meg kellene érteniük, hogy az épített örökség gondozása előbb munkahelyeket teremt, később látogatókat vonz, és mindez az általuk képviselt közösséget szolgálja – nemzetiségtől függetlenül. Ismét egy pozitív példát hoznék fel, a Nagyszebenét, ahol úgy újították fel a szászok által épített óvárost, hogy a városban már alig élnek németek.

– Apropó szászok: az utóbbi években sikerült néhány csodálatos evangélikus erődtemplomot is restaurálni. De mi lesz ezeknek a további sorsa? Hisz hívek, istentiszteletek híján visszakerülhetnek ugyanabba az állapotba, melyben a felújítás előtt voltak.

– Ez könnyen megeshet, de hála Istennek, azokon a településeken, ahol sikerült felújítani az erődtemplomokat, vagy éppen folynak a munkálatok, létezik egy mag, amely nagyon is a szívén viseli a szász épített örökség sorsát. Elég, ha csak a walesi herceg által patronált Mihai Eminescu Trust Alapítványt említem, mely több egykori szász faluban a templom mellett a házak rendbetételéről is gondoskodott. Persze, az is érdekes, hogy a külföldieknek kell felfedezniük, mekkora értékeket rejt egy-egy eldugott kis erdélyi falu.

– Mennyire szerencsés az a magyarországi vagy nyugati modell, amely szerint a visszaszerzett kastélyokat szállodákká, vendéglőkké, wellnessközpontokká alakítják át?

– Minden kastély, amelyet valamilyen módon hasznosítanak, egy enyészettől megmentett épület. Nagyon örülnék, ha Erdélyben annyi kastélyt sikerülne megmenteni, hogy akár egy kastélyszállólánc is kialakulhasson. Egy kastélyszállónak romantikus varázsa van, ami viszont önmagában még nem elegendő a turisták vonzásához. Szükség van egy brandre, egy sztorira és millióegy kínálatra, ami a látogatókat megnyeri.

Ugyanis az embereket nem csak az épület szépsége és leírása érdekli, hanem a hozzá fűződő történetek is. Például az, hogy mi történt egy várral, kastéllyal a kuruc–labanc harcok idején, mi lett akkor, amikor az épület urát lefejezték, vagy miként lett szerelmes a hercegkisasszony a lovászlegénybe. Az évszázadok során annyi minden történt kies Erdélyünkben: már csak egy kis fantázia kell, hogy rájöjjünk, melyik az a sztori, amely műemlékeinkbe vonzaná a látogatókat. Ha ez sikerül, akkor meg tudjuk mutatni az igazi értékeinket.

– Mit tudna hozzátenni mindehhez a román állam? Magyarán: miként tudna hozzájárulni a visszaszolgáltatott kastélyok, udvarházak restaurálásához, miután fél évszázadon keresztül bitorolta, lelakta, tönkretette azokat?

– Dolgozunk az épület-örökség-védelmi törvénykönyvön, mely néhány lényeges tételt tartalmaz. Az egyik éppen a műemlék-tulajdonosokról és a nekik juttatandó segítségről szól. Arra viszont nem látok lehetőséget, hogy az állam felvállalja az épületek teljes rendbetételét. Bármennyire is szorgalmaznánk, ezt a pénzügyminisztérium soha nem hagyná jóvá. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy valamilyen kedvezménnyel – legyen az adó- vagy áfacsökkentés – járuljon hozzá a magánkézben lévő műemlékek felújításához. Szerencsésebb helyzet az, amikor a tulajdonos alapítványi kezelésbe adja az épületét, vagy akár önmaga hoz létre egy civil szervezetet, megnyitva ezzel a pályázási lehetőséget.

– Így akár az RMDSZ által vezetett művelődési minisztériumnál is pályázhat?

– A román kulturális minisztériumról azt kell tudni, hogy a legszegényebb művelődési tárca egész Európában. Kelemen Hunor első miniszteri mandátuma lejárta után egyharmadára csökkent az országos kulturális helyreállítási alap. Senkinek nem volt érdeke az épített örökség felújítása. Léteznek viszont uniós források, melyekre ez év végétől, 2015 elejétől lehet és kell is pályázni.