A négy fal között felvállalt identitás

Miután a hatalom bő hatvan éve felszámolta az anyanyelvű oktatást, a kultúra és a hagyományőrzés fokozatosan elsorvadt magától, a református egyház maradt az egyetlen és egyben utolsó kapocs az elrománosodott Szárazvám-völgyi eldugott falvak elöregedett magyar lakói és nemzeti identitásuk között.

„Ki ünnepelje meg március tizenötödikét, mert mi nem, hisz el vagyunk foglalva. De mi is volt akkor? Tényleg nem még tudom pontosan, mi történt akkor” – így hangzik a válasz, amikor az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarsülyében a ’48-as forradalom kitörésének megünnepléséről Mihály Máriát kérdezzük.

Pár másodperces gondolkodás után a rendkívül kedves vendéglátónk, az egyházi gondnokfeleség észbe kap. „Ja persze, akkor volt a revoluţia din patruşopt, igen. Tudja, én nem még szeretem, ha a magyarországiak idedugják az orrukat, mert mi jól megvagyunk egymással, magyarok, románok, így vegyesen. A mi falunkban béke van” – jegyzi meg.  

A sülyei béke ára

A Fehér megyei Magyarsülye már hosszú idők óta vegyes falunak számít. A reformáció idején a római katolikusok felvették, és a mai napig megőrizték Kálvin vallását. A 17. századi háborúskodások során a település magyar lakossága megcsappant, így román jobbágyokat telepítettek be a településre. Már a trianoni döntés előtt is Sülyében több mint kétszer annyi román élt, mint magyar.

A közigazgatásilag Magyarforróhoz tartozó falut a központban felállított kereszttől balra, azaz Felszegen a románok, a kegyhelytől jobbra, Alszegen a magyarok lakják. Az idősek emlékezete szerint hajdanán még mindkét nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. Ma már bő fél évszázada annak, hogy a rendszer felszámolta a magyar iskolát.

A faluban nincsenek és nem is voltak etnikai gondok, állítja Mihály Mária néni, az emberek kölcsönösen tisztelik egymást. Csakhogy mindez a magyar nyelv háttérbe szorulása árán történik, hisz mára nem csak az iskola falai közül némult el az anyanyelv, de a családi házakban is egyre inkább elhalkul.

„A mi fiunk is román lányt vett el feleségül, így az unokák egymás közt már nem is beszélik a nyelvünket. Tőlünk tanulnak, úgy ahogy, magyarul. Hiába reformátusok, a második osztályos csibész már azzal állt elő, hogy ő nem fog konfirmálni. Pedig a menyünk rendes asszony, vele magyarul beszélünk és ő románul válaszol” – süti le a tekintetét Mária néni férje, Sándor bácsi, az egyház gondnoka.

Felesége bele-belekever mondandójába egy-egy vai de capu’ nostru-t, de egyébként szépen és ízesen beszéli a magyar nyelvet. A Szárazvám völgyében a vegyes házasságok és az elkorcsosodott nyelv már régóta megszokottá váltak; a szülők egyáltalán annak is örülnek, ha felcseperedett gyermekük a faluban marad. Bár a Maros megyei Dicsőszentmárton alig tizennégy kilométerre fekszik, a szinte járhatatlan út miatt, az ifjak leginkább a másik irányt választják, és Fehér megye központjában, a jóval távolabbi Gyulafehérváron keresik a boldogulásukat.

Visszatelepedésekre senki nem emlékszik ’89-től errefele. Így hát nem csoda, hogy a valamikor komoly gazdasággal rendelkező faluban egyre több a parlagon heverő föld és a megüresedett ház. Csupán Mihályék környéken négy-öt gazdátlanul hagyott házat számolunk össze, s mint a gondnokék mondják, ugyanez jellemző a felszegi részre is. A három évvel ezelőtt leaszfaltozott út, mely összekapcsolja Magyarsülyét a környező kisvárosok, Marosújvár, Nagyenyed vagy Marosludas civilizációjával, még egyetlen befektetőt sem vonzott a faluba, ahol jobbára csak a három kocsma számít komolyabb vállalkozásnak.

Bár félreeső, dombos vidék turisztikai potenciált is rejt magában, a térség egyetlen szálláshellyel vagy benzinkúttal nem rendelkezik. „Bezzeg a mi időnkben, amikor a gyümölcsös még gyümölcsös volt, és nem elbokrosodott, beerdősödött terület, mint manapság, és létezett egy állami gazdaság, még más vidékekről is jöttek a faluba szüretelők. A sülyei alma és a szilva olyan ízletes volt, hogy szinte kizárólag csak külföldre küldték” – eleveníti fel a több mint százhektáros gyümölcsös dicső múltját Mihály Sándor.

A hetvenedik életéve felé közeledő egyházi gondnok szerint a református gyülekezet is a faluval együtt zsugorodott össze: a hívek száma a ’89-es fordulat utáni közel hatvanról harminchatra csökkent. Katolikusok nincsenek a faluban, a magyarok számát négy Jehova-tanú család gyarapítja. Gondot jelent, hogy sem magyar újságot nem hoz a postás Sülyébe, igaz, nem valamiféle hátrányos megkülönböztetés, hanem az érdektelenség miatt, de a Marosvásárhelyi Rádió hullámai sem „csapnak el” idáig. „Ha valamit meg akarunk hallgatni a rádióban, be kell ülnünk a fiam kocsijába, mert ott még lehet fogni Vásárhelyt, de bent, a házban már nem” – mondja Mária néni.

Néhány évvel ezelőtt a második világháborúban, a falu egyik domboldalán, az oroszokkal vívott harcban elesett négy ismeretlen magyar kiskatonának állítottak emléket. A műemléktemplom kertjében elhelyezett márványlapra a magyar felirat belül, a román – az utca felől is jól láthatóan – kívül került.

„Nem munkahelyekre, lakókra lenne szükség”

Hasonló a helyzet egy faluval odébb, a szintén vegyessé vált Magyarszentbenedeken. A faluban, amely a Szent Benedek tiszteletére emelt templomáról kapta a nevét, kevesebb mint ötven híve maradt a mindkét településen szolgáló Pál Attila tiszteletesnek. A reformátusokon kívül hat unitárius él a településen, ők egy csodálatos, 14. századi templommal és a havonta egyszer, Bethlenszentmiklósról beszolgáló pappal rendelkeznek.

Milikéknek, Pali bácsinak, a hetvenöt éves egyházi gondnoknak és feleségének, Irénke néninek a három fia közül kettő a megye túlsó szegletébe, Kudzsirra költözött, a lányuk pedig Gyulafehérváron él. A közelben csak a legkisebb fiú, Miklós él, ő a húsz kilométerre lévő Marosújvárról látogat időnként haza. Mind a négyen román párt választottak maguknak, és az öt unoka közül egyik sem beszéli nagyszülei nyelvét.

„Az egyik, Andráska, amíg kicsi volt, még tudogatott magyarul, beszélt is velünk, de amióta Kolozsvárra került román iskolába, azt a kicsit is elfelejtette, amit tudott” – vonja meg beletörődően a vállát az idős gazda, aki a faluban maradt mind az öt testvérével együtt még anyanyelvén tanulhatott az azóta rég felszámolt szentbenedeki magyar iskolában.

Ha csodával határos módon a jelenlegi hatalom újra is indítaná a kommunisták által bezárt iskolát, már nem lenne ki megtöltse azt. Akárcsak Magyarsülyéből, a fiatalok innen is elmentek, őseik házaiba pedig az enyészet költözött és a portákra lakat került. A faluban már az afféle hírek sem lelkesítenek senkit, miszerint egy befektető a határban melegházat létesítene. „Itt nem csak munkahelyekre van szükség, hanem lakókra. Hiába alkalmaznának embereket oda, mert nincs kit” – állítja Irénke néni.  

„Kihűlt” Magyarforró

A legtragikusabb demográfiai helyzetet a községközpont festi. Magyarforrón, ahol a múlt század elején még hatvan magyar lakost jegyeztek, ma már csak egyetlen szál embert tartanak számon. Mivel benősült a faluba, ő is csak jövevénynek számít. Apja még a szomszédos magyarszentbenedeki református egyház presbitere volt, de ő már ortodoxnak tartja magát. Gyermekei „természetszerűen” nem tudnak magyarul.   

Nemzeti ünnep helyett nőnapozás

Hogy kit terhel a felelősség a majdhogynem csángósorsra jutott faluközösségekért? A kérdés nem csak hogy bonyolult, de rendkívül összetett is. Sok jót a jövőtől sem lehet várni, hisz az idő egyértelműen nem a szórványnak dolgozik. Annál is inkább, mivel még csak négyévente egyszer sem lehet meggyőzni a helyieket, hogy szavazzanak a magyar érdekképviseletre, mert más párt úgysem vállalja fel az ügyüket.

„Valamikor három RMDSZ-es volt a forrói tanácsban, aztán maradtunk ketten. Most csak én vagyok egyedül” – mondja Székely István, aki egyben a szövetség helyi elnöke is. Mint mondja, a választásokon nem az jelent gondot, hogy rohamosan fogy a magyarság, hanem az, hogy a közösség legalább fele átszavaz a román pártokra. „Főleg a fiatalok, meg azok, akik nemigen gondolkodnak” – állítja.

Rendkívül szomorúnak tartja, hogy a nagy interetnikai béke közepette sokan szégyellik a magyarságukat. De mit tesz az RMDSZ Magyarforró község falvainak magyarságáért? A farsang alatt legalább egy bált szervezetek? – fordítjuk meg a kérdést. „Nincs kinek és nincs kivel” – jön az egyhangú válasz. Székely nem is emlékszik, mikor volt utoljára bál vagy egyéb farsangi mulatság a környékbeli falvakban. Talán a múlt rendszerben, mondja, hisz mostanság legfeljebb diszkót szerveznek.

Valamikor a szomszédos Nagymedvés ifjai a télen betanult színdarabbal örvendeztették meg a környékbeli vegyes falvak magyarságát. Aztán kihaltak a darabokat betanító lelkes pedagógusok, felnőttek az egykori műkedvelő színjátszó, helyükbe pedig nem nőtt utánpótlás.

Magyarszentbenedeken a kántálás szokása is kihalt, pedig arra még mindenki emlékszik, hogy nem is olyan régen, a szent ünnepek alkalmával csengett a falu. Március tizenötödike? – tesszük fel a kérdést, pedig jól ismerjük a választ. Esetleg a szomszédos, színmagyar Nagymedvésen. De a tavaly ott is elmaradt. „Az emberek szégyellik. Itt mi inkább március nyolcadikát ünnepeljük” – pontosít az RMDSZ-képviselő.

A lelket tartó egyház  

Ma már csak a református egyház tartja a magyar lelket a dombok közt elrejtett falvak lakóiban. Pedig az utóbbi évtizedben jóformán egyik településen sem kereszteltek magyar gyereket. Benedeken már jó tíz éve nem tartottak senkit keresztvíz alá, Sülyében pedig kilenc esztendeje annak, hogy egy nagyobbacska fiúcskával a lelkész elé állt a család.

„Emlékezetes esemény volt, hisz egyszer csak odalépett hozzám a keresztanya, és közölte, hogy elszökött a gyerek. Mondtam, semmi baj, legfeljebb énekelünk addig, amíg előkerül” – tarkítja az gyülekezet szomorú történetét egy kis vidám betéttel Pál Attila. A tiszteletesnek hamar eltűnik a mosoly az arcáról, és ismét komolyra fordítja. „Húzzuk addig, amíg tudjuk és az Atya megengedi. Aztán lakatot teszünk a templom ajtajára” – mondja ki a kegyetlen szentenciát.

Egyáltalán nem túlzott borúlátását a helyiek is osztják. Amikor falujuk jövőjéről kérdezem, a két egyházi gondnok kétféleképpen fejti ki az amúgy szinte azonos véleményét. „A mi falunk pusztulásra van ítélve” – véli Magyarsülyéről Mihály Sándor. A szentbenedeki Milik Pál is úgy látja, hogy „ki mint sózza, úgy eszi”. A Szárazvám völgyének egykori magyar falvaiban maholnap kóstolóban sem jut – sózott vagy sótlan – nemzeti eledel az ünnepi asztalhoz.