A Securitate Kovászna megyei parancsnoka voltam – 1. rész

– Hogy került Nagyborosnyóra a család?

– Borosnyón ma egyemeletes ház a községháza. Azt eredetileg kaszárnyának építették az 1900-as évek elején. Nagyapám volt ott a huszárok parancsnoka. Onnan portyáztak a Kárpátokban lóháton Gelencétől Bodzáig. Lótolvajokat fogtak el, egyet fel is akasztottak Szentgyörgy piacán. Aztán jött Trianon, és vége lett a huszárságnak. Nagyapám ottmaradt Borosnyón, és cipészetet nyitott. Felvett ügyes cipészlegényeket. Édesapám is cipészséget tanult a többi segéddel együtt, de 1934-ben kétoldali tüdőgyulladást kapott. Négyéves voltam, az öcsém meg kettő, amikor meghalt. A román állam nem adott semmit a volt huszároknak, de nagyapám a cipészséggel megkereste a kenyeret a család számára. Ő tartott el bennünket. 1942-ben halt meg nyolcvanévesen.

– Említette a Máté evangéliumát. Vallásos családban nőtt fel?

– Nem voltunk különösebben vallásosak, de azt mondhatom, hogy magyar nevelésben és egyházi nevelésben volt részem. Nagyapám és az Aulichok katolikusok voltak. Nagyapám, Aulich István a papolci születésű Földes Jankát vette el. Anyám Lintner lány volt, de az ő édesanyja, Papp Róza is Sepsiszentgyörgyön született. Az anyai ági felmenőim mind magyarok voltak.

– Katolikus vallású?

– A református templomba jártam, és amikor nagyobb lettem, emlékszem, fújtattam az orgonát. Az orgonának olyan fúvója volt, hogy taposni kellett. Jártam a bibliaórákra, és a lelkész nagyon szeretett. Látta bennem a lehetőséget, és adott egy ajánlást, hogy vegyenek fel ösztöndíjjal a négy elemi után a Székely Mikó Kollégiumba. Ezt a gépelt oldalt, az ajánlást valamikor visszakaptam, még most is őrzőm. Demeter Béla igazgató ráírta, hogy Gödri véleményezi. Gödri Ferenc volt a rajztanárunk. Jól véleményezte.

– Gondolom, különben nem lett volna lehetősége tanulni.

– Nem lett volna. A feleségem lécfalvi származású. Az ott van Borosnyó mellett. Ő az ottani egyházközségnek és iskolának hálás. Az utóbbi öt évben a lécfalvi iskolának és egyháznak, és a borosnyói iskolának és egyháznak is küldök karácsonykor 50-50 ezer forintot a rászoruló és jól tanuló gyermekek számára. A négynek összesen kétszázezret. Vissza is telefonálnak, hogy megkapták, pedig nem is ismerem a mostani papokat, iskolaigazgatókat. A Székely Nemzeti Tanácsnak is szoktam küldeni százezer forintot.

– Ne mondja. Miért?

– Izsák Balázs (az SZNT elnöke – szerk. megj.) szülei tanáraim voltak a Mikóban. Balázs bukaresti diákként gyakran megfordult nálunk. Ha Budapesten jár, most is előfordul, hogy megkeres.

– Hányban végzett a Mikóban?

– 1950-ben. Domokos Géza (író, politikus, az RMDSZ első elnöke – szerk. megj.) két évvel járt fölöttem, ő volt a diákság vezére. Amikor ő végzett, a hagyomány szerint a vezérséget egy tizenegyedikes diáknak kellett volna átvenni, de tizedikes koromban engem neveztek ki. A diákok később Zeusznak neveztek el.

– Miért?

– Látták, hogy mindenütt jelen vagyok, és mindenhez hozzászólok. Jól tanultam, és tevékeny voltam. Második tanuló voltam az osztályban, Nagy Ferdinánd volt az első. Az azelőtti években nyílott meg a lehetőség a moszkvai tanulásra. Domokos Géza például ott végzett. Én mérnök szerettem volna lenni, de nem lehettem, mert ezek rám tették a kezüket. És azzal a szegénységgel, amelyikkel Borosnyóról indultam, tudtam, hogy nincs mit csinálnom, el kell fogadnom, amit nekem szántak.

– Kik azok az ezek, és hogyan tették önre a kezüket?

– Azt mondták: vagy elvisznek három évre közkatonának, vagy megyek a belügyhöz tiszti iskolába. Nem akartam tiszti iskolába menni, ott is próbáltam jelenteni, hogy nem szeretem, de nem lehetett kilépni.

– Hol végezte a tiszti iskolát?

– A belügy tiszti iskolája egy ilyen gyorstalpaló képzés volt Pantelimon községben, Bukaresttől 8-10 kilométerre. Ott egy nagy parkban volt egy régi udvarház, aminek a tulajdonosát elintézte az akkori hatalom. Rendkívüli volt. Ott tartottak minket szörnyű körülmények között. Az ételt Bukarestből hozták, de volt úgy, hogy a vacsora elakadt a hófúvásban.

– Tudott románul?

– Nem tudtam szinte semmit, de ott megtanultam.

– Nem közösítették ki a gyenge romántudása miatt?

– Nem. Többen voltunk magyarok. Aztán meg úgy megtanultam románul, hogy később, a minisztériumban én javítottam a románok írásában a hibákat. A többségnek nem volt érettségije, csak hét osztálya. Minket, akik érettségiztünk is, és jól is vizsgáztunk, visszatartottak Bukarestben a Belügyminisztériumban. Ötvenen voltunk a tisztiiskolában, és hatot tartottak vissza. Köztük voltam én is, egyedüli magyarként. A többi székelyt hazaküldték.

– Hánytól kezdett a Belügyminisztériumban dolgozni?

– 1950-ben kezdtem az iskolát, és 51 őszén a belügyminisztériumi szolgálatot. 23 évet tartott a bukaresti létem.

– Mi volt a munkaköre a minisztériumban?

– Olyan igazgatósághoz kerültem, amelyik az iparral foglalkozott. Azzal, hogy ne legyenek szabotázsakciók, nehogy robbantsanak ezt-azt. Ha valami kigyúlt valamelyik gyárban, kellett rohanni, hogy ki volt a szabotőr.

– Ez katonai beosztás volt? Volt katonai rangja is?

– Igen. Alhadnagyi rangban kezdtem, aztán lépegettem felfele a ranglétrán. Mivel nem lehettem az, ami szerettem volna lenni, magánúton próbálkoztam a továbbtanulással. Beiratkoztam a Kőolaj és Földgáz Intézetbe, de a feletteseim feldolgozták az ügyemet.

– Voltak szabotázsakciók ebben az időszakban?

– Nem voltak. Lopások voltak. Ezeket az ügyeket átadtuk a Milíciának, hogy vigye tovább. De politikai dolog nem volt.

– Ön a bukaresti Belügyminisztériumban élte meg Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülését. A mából visszatekintve úgy látszik, hogy Ceaușescu pártfőtitkárságának az első időszaka a lazulás időszaka volt. Ceaușescu a nyugat kedvence lett, Románia pedig egy kicsit nyugatosabb volt, mint a többi szocialista ország. Ez hogy nyilvánult meg a belügynél?

– Azt hiszem, tőlem jött a pozitív befolyásolás gondolata. Az, hogy hassunk az emberekre pozitívan, beszélgessünk el velük, és ne ítéljük el őket mindenért. Annál is inkább, mert Ceaușescu elvtárs úgy tudja, hogy a nép szereti őt, senki nincs ellene. Nem szabadott megmondani neki, hogy ez nem egészen így van.

– Ismerte személyesen is Ceaușescut? Találkozott vele?

– Nem. De lévén, hogy a felesége nagy vegyésznek és akadémikusnak tartotta magát, az ő szakmai előmenetelével volt némi dolgunk. Az egyik minisztériumban volt egy aktivista, ő volt a legjobb kémikus az országból. Ő készítette Ceaușescunénak a téziseket. A vegyipar nagyon érdekelte a Ceaușescu házaspárt. Megkezdtük mi is az iparosítást, és jöttek ilyen-olyan delegációk, építették a gyárakat. A nyugatiak között voltak, akik vigyáztak a dolgaikra, de volt felületesebb is közöttük, aki jött a dokumentációval. Ezt mi titokban lefényképeztük, mielőtt megkötöttük volna a szerződést.

– Ceaușescunéval volt személyes találkozása?

– Egyszer úgy alakult, hogy ezzel a fő vegyésszel kellett mennem. Mondták neki, hogy hívd azt is, aki felel értünk. Ez voltam én. Akkor is ilyesmiről volt szó, hogy ő hálás azért, amit csináltunk eddig, de ez nem elég. Tovább-tovább! Ez feladat volt azoknak is, akik kint voltak külföldön.

– Ön hitt a kommunizmusban?

– Nem. Sokszor ellenkeztem volna, de … Nem. Csalódtam.

– Eleinte sem hitt benne?

– Eleinte, mint kölyök, mint diák hittem. Harcoltunk az újjáépítésért, és hogy milyen nagyszerű a proletár uralom.

– Mikor volt az első csalódás? Mikor jött rá, hogy nem egészen úgy van, ahogy mondják?

– Csalódás... Nem tudom... De a rendszer eleve rossz volt. Átvettük az oroszoktól. A hatvanas évekig orosz tanácsadók dolgoztak a minisztériumban.

– Mikortól vált nyilvánvalóvá ön számára, hogy ez azért mégsem az, amire gondoltak?

– Menet közben sokszor. A minisztériumban a nehézipar, a vegyipar és a bányaipar volt az én szektorom. Ezek voltak a legnehezebbek. Sok olyan esetet láttam, hogy valaki pártvonalon felemelkedett, mert nem tudom, mit csinált, de szakmailag nem felelt meg. Tudtuk, hogy van nála sokkal ügyesebb is a szektorban. Az ilyen esetek ráébresztettek a rendszer hibáira.

– Az is román sajátosság volt, hogy míg más szocialista országok internacionalisták voltak, Ceaușescu a nemzeti szocializmust próbálta megvalósítani, amibe a magyarok egyre kevésbé fértek bele. Ezt ön hogy érezte? Tudták-e egyáltalán önről, hogy magyar?

– Mondták, hogy măi Șonii! (Te Sanyi) Nem tudták a nevem után megállapítani, mert az nem is román, de nem is magyar. Gondolták, inkább német. De ennek különösebb jelentősége nem volt.

– Mondta, hogy Nagy Ferdinándnak osztálytársa volt. Egy időben ő volt a Román Kommunista Párt Kovászna megyei első titkára.

– Igen. 1948 óta ismerjük egymást. Ferdi elvégezte az egyetemet, és mérnök lett. Kinevezték első titkárnak. Ő kért haza engem Bukarestből a Securitate élére. Nem mondta más előtt, persze, de éreztette, hogy azt szeretné, hogy legyünk mi, helybéliek Kovászna megye vezetésében.

– Milyen rangja volt, amikor Kovászna megyébe került a Securitate élére?

– Ezredesi rangban jöttem haza 1973 szeptember 11-én, a születésnapomon. Annyi minden történt szeptember 11-én az életemben. Ez is akkor volt.

– Sok évvel később ezen a napon omlottak össze a New York-i ikertornyok is...

– Igen, az is. Nem akartunk eljönni Bukarestből. Legfőképpen azért, mert az egyedüli gyermekem Bukarest legjobb iskolájába, a Gheorghe Lazăr Líceumba járt, és éltanuló volt. Óvodában is, iskolában is románul tanult. Aztán felment Kolozsvárra, hogy matematikát és informatikát tanuljon az egyetemen. Addig minden iskoláját románul végezte, de magyarul kezdte az egyetemet, és ott is éltanuló lett.

• A következő rész tartalmából:

• Milyen szintjei voltak a Securitate megfigyelésének?
• Kiket figyelt a Securitate Kovászna megyében?
• Milyen állománya volt a Kovászna megyei Securitaténak?
• Volt-e mitől tartania a Securitate megyei parancsnokának?
• Mit keresett Iulian Vlad tábornok Zsuffa Zoltán kovásznai fizikatanárnál?
• Valóban öngyilkos lett Visky Árpád színész?
• Honnan vásárolt élelmiszert a Securitate megyei parancsnoka?