
Én vagyok a szél. A reménység teremti meg a katarzist, amely az előadásban érzékelhetővé is válik: a magasból a kórházi térbe ömlő víz- és egyszersmind fénysugár az, amibe az élő belekapaszkodhat
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Erőteljes kisugárzású előadás a Tompa Gábor által a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett Én vagyok a szél: a néző felkavaró, egyszersmind katartikus, nehezen felejthető élménnyel marad. Az Én vagyok a szél a lét és nemlét határán való egyfajta „lebegés”, erre a fajta színházi élményre pedig igenis szüksége lehet a mai nézőnek egy olyan társadalomban, amelyben sok tekintetben a szőnyeg alá söpörjük az önnön létünk végességével, azaz halállal való szembenézést: nem akarunk, nem merünk, félünk beszélni róla. A Jon Fosse Nobel-díjas norvég író poémája alapján készült produkció úgy beszél az elmondhatatlanról, hogy felkínálja a fénysugarat, amibe belekapaszkodhatnak az élők.
2025. március 01., 20:272025. március 01., 20:27
Fájdalmas, egyszersmind felemelő és nehezen felejthető élményt nyújt a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának Tompa Gábor által rendezett, Én vagyok a szél című, nemrég bemutatott előadása. Az irodalmi Nobel-díjas norvég író, Jon Fosse költeményéből készült produkció – ha lehet ilyent mondani – lírai színházi nyelven szól emberi egzisztenciánk legalapvetőbb és legsúlyosabb kérdéseiről, létről és nemlétről, szenvedésről, a lét és nemlét határán való „lebegésről”, a hitbe való kapaszkodásról és a remény megcsillanó fényeiről.
Farkas Loránd az előadásban
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
„Fizikailag mind eltűnünk, a kérdés az, hogy bízunk-e a feltámadásban” – mondja Tompa Gábor rendező az előadás kapcsán,
Hangsúlyosan jelenik meg az előadásban a hattagú női „kórus”: olykor a kórteremben szenvedőt segítő ápolók öltözékében és feladatkörében
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Ez történik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának produkciója esetében: a néző az alig több, mint egyórás előadás után felkavaró, egyszersmind katartikus élménnyel marad. És erre az élményre bizony szüksége lehet a mai nézőnek egy olyan társadalomban, amelyben a halállal való szembenézést sok tekintetben a szőnyeg alá söpörjük:
Jon Fosse Én vagyok a szél című lírai művét Tompa Gábor úgy állította színpadra, hogy a súlyos, egyszersmind megfoghatatlan kérdések felvetése ott lebegteti a „szelet” a lét és nemlét határán.
Az Én vagyok a szél című előadásban hangsúlyossá válik, hogy tudunk-e a hiten keresztül közelíteni a létezés misztériumaihoz
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
A színpad kórteremet idéz, a Bocskai Gyopár díszlet- és jelmeztervező által berendezett térben málladozó falat, rozsdás fűtőtesteket és kézmosókagylókat, csapokat, pókhálós, homályos ablaküvegeket, csövekből csepegő vizet lát a néző. Mindeközben a szövegben – ahogyan azt a rendező is megfogalmazta – kevés a színházi értelemben vett dramaturgiai helyzet, a nyitott szerkezetű poéma „szereplői” egy csónakban sodródnak a fjord vizén. A halálra való készülődés kórházi tere nagyon szépen illik a csónakban, az ismeretlen felé való sodródás metaforájához.
A női kar egyik tagja Kali Andrea
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Bár a néző a málladozó falú kórtermet látja, a színészek – Farkas Loránd és Gedő Zsolt – által megszólaltatott szövegnek köszönhetően ott találjuk magunkat, ott „sodródunk” mi, nézők is a ladikban, követjük, hogy merre sodor a szél, látszik-e a part, inog-e a csónak, föltámad-e a szél. A két világ határán „lebegő“ két személyről tulajdonképpen nem is lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen nem-e egy és ugyanazon személy folytat önmagával párbeszédet: az élet végéhez érkező korábbi önmagával.
Gedő Zsolt az előadásban
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kali Andrea, Kató Emőke, Kicsid Gizella, Pethő Anikó, Laczó Júlia, Varga Csilla olykor néma segítők, olykor néma angyalok, máskor gyönyörűen énekelnek és a Györgyjakab Enikő irányította koreográfia szerint mozdulatokkal kísérik mindazt, ami a színpadon történik.
Pethő Anikó az egyik ápolónő szerepében és Gedő Zsolt
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Egyébként ebben az előadásban minden sokarcú, nyitott és átlényegülhet valami mássá: a megjelenő szereplők és maga tér is, ahová forgóajtókon keresztül lehet megérkezni.
az ismeretlen végtelen felé, a halál birodalma felé, az irodalom és az alkotói folyamat rejtettebb dimenziói felé. „Nyáron egy kis ladikban kint vagyok a fjord vizén, nem sokban tér el attól, amikor irodalmat írok. Feltámad-e a szél? Kibírja-e a csónak a vihart? És én ki tudok-e keveredni a partra? És mi lesz azzal, akiről írok? És mit rejt a fjord mélye? Mi rejlik az irodalom mélyén, odalent a mélyben? A csend, a végtelen csend, amely olyan hatalmas, hogy még a halott barátaimat is visszaengedi hozzám? Ezt a csendet akarom megírni a műveimben. És a szelet” – fogalmaz Jon Fosse Nagy halszemek című írásában.
A néző a málladozó falú kórtermet látja, a színészek – Farkas Loránd és Gedő Zsolt – által megszólaltatott szövegnek köszönhetően ott találjuk magunkat, ott „sodródunk” mi, nézők is a ladikban
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Ily módon a szél és a nézők képzeletében megjelenő hatalmas, végtelen víztenger emberi egzisztenciánk légies „anyagává” és „körülményévé” válik. A parttalan víz pedig az a dimenzió is lehet, ahová Tompa Gábornak a műsorfüzetben olvasható megfogalmazása szerint „meg kellene próbálni saját énünk alá merülni”.
Pethő Anikó, Gedő Zsolt és Farkas Loránd
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Az Én vagyok a szél című előadásban a létezés és nemlét határán való lebegés a meghatározó, a minden élő számára megfoghatatlan, transzcendens dimenziók valahogy mégis „megfoghatóvá”, érzékszervekkel érzékelhetővé válnak.
A női kórus tagjai adott pillanatban angyalokká lényegülnek át
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
„Életünk végéig nem vagyunk képesek teljességgel megérteni, hogy mi történik velünk. Ez talán pont azért van, mert állandóan az agyunkkal próbáljuk megfejteni, kevesebb teret hagyunk a szívnek. A kereszténység pont arra tanít, hogy próbáljunk a szívünkkel közelíteni a világhoz. És ez nagyon ritkán sikerül” – fogalmazott a rendező.
A kórház kilátástalannak tűnő tere nem válik bezárttá az előadásban:
Farkas Loránd az előadásban
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
A rendező a felesége halálával kapcsolatban elmondta, „a kórházban töltött utolsó hónap olyan volt, mint két világ közti határon való haláltusa, készülődés és a végső dolgokkal való megbékélés, ami magában hordozza a feltámadás reményét”. Mint fogalmazott, az előadás vége a reménynyújtás gesztusa, hiszen „ha úgy élnénk, hogy csak várnánk, mikor jön el a vég, akkor azt nehezen tudnánk elviselni. Viszont ha bízunk abban, hogy van tovább és abban, hogy az itt lévő szeretteinket tovább fogjuk kísérni, akkor az reményt ad”.
a magasból a kórházi térbe ömlő víz- és egyszersmind fénysugár az, amibe az élő belekapaszkodhat.
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

A Kolozsvári Állami Magyar Színház február 13-án, csütörtök 20 órától a mutatja be az irodalmi Nobel-díjas Jon Fosse Én vagyok a szél című drámáját Tompa Gábor rendezésében a színház Stúdiótermében.
A magyar tudomány és kultúra képviselői munkájuk és alkotásaik által összefognak minket, erősítenek, építenek és gyarapítanak mindannyiunk javára – mondta Sulyok Tamás köztársasági elnök a Kossuth- és Széchenyi-díjak átadásán szombaton az Országházban.
Március 16-án, hétfő este hét órától a Budapesti Vonósok kamarazenekarának rendkívüli hangversenyére látogathatnak el a zeneszeretők a Kolozsvári Magyar Operába. A koncert rendkívülinek ígérkezik.
Jókai Mórt íróként, politikusként, a színház világához kötődő emberként, képzőművészként, természetvédőként, kirándulóként, ünnepelt közéleti személyiségként egyaránt közel hozza a nézőkhöz Maksay Ágnes Jókai Erdélyben című új dokumentumfilmje.
Ötödik alkalommal rendezik meg a Bach-maratont az evagélikus-lutheránus Pietati templomban. Az egész napos zenei esemény keretében gyermekfoglalkozások, Bach-művek és rangos szólisták várják a közönséget.
Az erdélyi magyar társulatok előadásainak nagyszerű keresztmetszetét nyújtotta a Szatmárnémetiben tartott, hétfőn zárult, 7. MaFeszt vándorfesztivál.
Enyedi Ildikó magyar rendező filmjeiből szervez retrospektív vetítéssorozatot március 13–15. között a kolozsvári Művész mozi. A programban Az én XX. századom, a Testről és lélekről és a Csendes barát című film szerepel.
Az AI egyre látványosabban formálja a kreatív iparágakat, köztük a könyvillusztráció világát is. Az Ép ész vs. gép ész című cikkorozatunkban a többször díjazott grafikus, Orosz Annabella beszél arról, hogyan alakítja át az AI az alkotói folyamatot.
Immár 7. alkalommal zajlik Szatmárnémetiben a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) vándorfesztiválja, a MaFeszt. A március 9-ig tartó, tíznapos seregszemlén az erdélyi magyar színházak több előadását nyílt alkalmunk megtekinteni.
Az elmúlt hetekben találgatások és plágiumvádak kísérték Tompa Gábor készülő Ionesco-rendezését, amely eredetileg a budapesti Nemzeti Színház számára készült.
Sepsiszentgyörgyön csütörtökön nyitják meg L. Deák Réka Színek, formák, hangulatok című kiállítását.
szóljon hozzá!