Létünk végességével szembesítő líra a színpadon – Sokféle dimenziót nyit meg az Én vagyok a szél

Én vagyok a szél: a kórterem lehet csónak is

„Fizikailag mind eltűnünk, a kérdés az, hogy bízunk-e a feltámadásban” – mondja Tompa Gábor rendező az előadás kapcsán,

Ez történik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának produkciója esetében: a néző az alig több, mint egyórás előadás után felkavaró, egyszersmind katartikus élménnyel marad. És erre az élményre bizony szüksége lehet a mai nézőnek egy olyan társadalomban, amelyben a halállal való szembenézést sok tekintetben a szőnyeg alá söpörjük:

A színpad kórteremet idéz, a Bocskai Gyopár díszlet- és jelmeztervező által berendezett térben málladozó falat, rozsdás fűtőtesteket és kézmosókagylókat, csapokat, pókhálós, homályos ablaküvegeket, csövekből csepegő vizet lát a néző. Mindeközben a szövegben – ahogyan azt a rendező is megfogalmazta – kevés a színházi értelemben vett dramaturgiai helyzet, a nyitott szerkezetű poéma „szereplői” egy csónakban sodródnak a fjord vizén. A halálra való készülődés kórházi tere nagyon szépen illik a csónakban, az ismeretlen felé való sodródás metaforájához.

Bár a néző a málladozó falú kórtermet látja, a színészek – Farkas Loránd és Gedő Zsolt – által megszólaltatott szövegnek köszönhetően ott találjuk magunkat, ott „sodródunk” mi, nézők is a ladikban, követjük, hogy merre sodor a szél, látszik-e a part, inog-e a csónak, föltámad-e a szél. A két világ határán „lebegő“ két személyről tulajdonképpen nem is lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen nem-e egy és ugyanazon személy folytat önmagával párbeszédet: az élet végéhez érkező korábbi önmagával.

„Nem tudni, honnan jön, hová megy a szél”

Egyébként ebben az előadásban minden sokarcú, nyitott és átlényegülhet valami mássá: a megjelenő szereplők és maga tér is, ahová forgóajtókon keresztül lehet megérkezni.

Amikor a megfoghatatlan megfogalmazódik a színpadon

Az Én vagyok a szél című előadásban a létezés és nemlét határán való lebegés a meghatározó, a minden élő számára megfoghatatlan, transzcendens dimenziók valahogy mégis „megfoghatóvá”, érzékszervekkel érzékelhetővé válnak.

„Életünk végéig nem vagyunk képesek teljességgel megérteni, hogy mi történik velünk. Ez talán pont azért van, mert állandóan az agyunkkal próbáljuk megfejteni, kevesebb teret hagyunk a szívnek. A kereszténység pont arra tanít, hogy próbáljunk a szívünkkel közelíteni a világhoz. És ez nagyon ritkán sikerül” – fogalmazott a rendező.

Fény-, víz- és reménysugár

A kórház kilátástalannak tűnő tere nem válik bezárttá az előadásban:

A rendező a felesége halálával kapcsolatban elmondta, „a kórházban töltött utolsó hónap olyan volt, mint két világ közti határon való haláltusa, készülődés és a végső dolgokkal való megbékélés, ami magában hordozza a feltámadás reményét”. Mint fogalmazott, az előadás vége a reménynyújtás gesztusa, hiszen „ha úgy élnénk, hogy csak várnánk, mikor jön el a vég, akkor azt nehezen tudnánk elviselni. Viszont ha bízunk abban, hogy van tovább és abban, hogy az itt lévő szeretteinket tovább fogjuk kísérni, akkor az reményt ad”.