Freund Tamás budapesti agykutató a társadalmi fejlődés zsákutcáiról

Az agy leterhelése és a kibúvókeresés

A neves neurobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében működő Agykéreg Kutatócsoport vezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy az elmúlt egy-kétszáz év óriási technológiai fejlődése levette a terhelést a fizikumunkról és áttette az agyunkra. Nagy az adaptációs nyomás, az agy keresi a kibúvókat, a különböző alkalmazkodási stratégiákat: az emberek kimenekülnek a nagyvárosokból,  kihajítják a televíziót, sokan nem használnak internetet,  mobiltelefont. A másik alternatíva, az alkohol és a drog világába való menekülés. A legelterjedtebb mégis az, hogy az ember válogatás nélkül hajszolja az információt, amit aztán képtelen megfelelőképpen feldolgozni. Ebből rengeteg kudarcélmény származik, ez magyarázza a pszichiátriai betegségek elterjedését, soha nem volt annyi  szorongó, pánikbeteg és depressziós, mint a mai civilizált társadalomban, mondta Freund Tamás.  Az egészségügyi világszervezet előrejelzései szerint az 2020–2030-as évek egészséggazdasági szempontból legsúlyosabb betegsége a depresszió és a szorongás lesz. Mindenkinek saját egyéniségére szabott megbírkózási stratégiát kell kidolgoznia – hívta fel a figyelmet a kutató.

Leépítő evolúció és elmagányosodás

A globalizációs tendenciák az ideális fogyasztói tömegek kinevelésére törekvő nemzetközi, gazdasági erőfeszítésekkel párosulnak – ez indította el a leépítő evoluciót. A jelenséget a háziállatok példájával szemléltette a tudós: a háziállatok az emberrel való több ezer éves együttélés eredményeként nagymértékben veszítettek a vad őseikre jellemző mozgáskészségből,  érzékszervi finomságból. Ha valamire nincs szükség, leépül, ez a leépítő evolúció, magyarázta a neurobiológus. Például  egy parazita rákfaj, a sacculina, lárvaállapotban kiváló mozgáskészséggel, idegrendszerrel rendelkezik, de csak addig, míg megtalálja gazdaállatát, egy nagyobb testű rákot. Ezen megtapad, táplálékszívó tömlőket ereszt, elveszíti a mozgáskészségét, leépíti az idegrendszerét és az érzékszerveit, egész teste átalakul egy hatalmas nemi miriggyé. A leépítő evolúció a kulturális fejlődésünkben is tetten érhető, magyarázta a kutató.

Mivé degenerálódhat az ember?

A valóságshow-któl, tévésorozatoktól, reklámoktól függővé vált emberek, plázákban vegetáló elmagányosodott ideális fogyasztók szerepe a társadalmi fejlődésben megkérdőjelezhető. Leépítik idegrendszerüket, intellektusukat, kommunikációs képességüket. Freund Tamás feltette a kérdést, mivé degenerálódhat az ember, ha idővel a munkáját, szórakozását, bevásárlását az otthoni számítógépen keresztül végzi. Leépíti szociális kapcsolatrendszerét, fizikumát, gondolkodóképességét, és ki lesz szolgáltatva az agymosó médiának, vázolta a lehetséges jövőt az agykutató. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. Az ember biológiailag determináltan társas lénye a közösségen kívül rekesztve elpusztul, ezért jogos szociális igényét próbálják tablettákban adagolt élettel, valóságshow-val, sorozatokkal áthidalni. A leépítő evolució nemcsak az egyént fenyegeti, hanem végletes esetekben egész népeket, az önálló nemzetként való túlélést teheti lehetetlenné. Ha az Európai Unióban rácsatlakozunk a fejlett nyugati civilizáció tudományos, technikai lehetőségeire, ha ezt meggondolatlanul, csak a négyéves kormányzati ciklusokban gondolkodva tesszük, kapacitásunk az innovációra, tehetségünk a tudomány művelésére, igényünk saját kultúránk hagyományai ápolására a leépítő evolúció áldozatává válhat, fogalmazta meg a tudós.

Az önzés evolúciója és a denevérek esete

Az ősember száz-kétszáz fős közösségekben élt, és egy ekkora méretű közösségben pontosan tisztában volt azzal, kivel hányadán áll. A természeti népek ma is ekkora közösségekben élnek, ugyanekkorák az igazán összetartó egyházközségek, de egy városi ember telefonos noteszában sincs több név. Tehát a mai ember is csak ilyen körben képes a szociális kapcsolatait  fenntartani. De mi nem ilyen méretű közösségekben élünk, és ennek óriási hatása van a személyiség alakulására –, amit Freund Tamás a vérszívó denevérek példájával illusztrált. Ezek a denevérek 30–35 fős kolóniákban élnek Dél-Amerika dzsungeleiben, általában egy-kettő talál az éjszakai vadászat során megfelelő méretű emlőst, amelynek a véréből táplálkozhat. Nappal azonban a többiek kérnek jóllakott társuktól, ez táplálja éhen maradt társait. Egy denevér akkor járna jól, ha bármikor kér, mindig kap, de ő senkinek nem ad – így ő kapja a legtöbb táplálékot, ő a legszaporodóképesebb, így néhány generációváltás során az önző viselkedésre hajlamosító génjei terjednek el. Ha a kolóniában élő egyedek többsége ilyen, kipusztul az egész kolónia. Ez nem történik meg, mert az agyuk éppen annyira fejlett, hogy a 30 fős közösségben nyilván tudják tartani, ki nem adott és annak ők sem adnak. Így az önző egyedek egyszerűen kiszorulnak és éhen pusztulnak. Ha nagyobb közösségekben élnének, képtelenek lennének megjegyezni, hogy melyik volt irigy, így az önző egyed evolúciós-szelekciós előnyhöz jutna. Emberi közösségekben is működik ez a mechanizmus, és olyan embertípus kifejlődéséhez vezetett, amely kis közösségekben együttműködő, de nagyobb közösségekben, mint egy város vagy egy nemzeti közösség, önző és általában kihasználja mások altruizmusát.

Kiút az önzésből

Óriási szerepet kell, hogy kapjanak a kis közösségek, ezeket újra ki kell találni, egyházi, szakmai érdeklődés köré szerveződő civil szervezetek – mondta a szakember. Olyan méretű közösségekre van szükség, amelyekben belülről  áttekinthetők a viszonyok, amelyek közösen megvallott értékek köré szerveződnek és azokhoz igazodnak. További lehetséges kiút az önzésből, ha előtérbe kerül a több ezer éves erkölcsi-vallási örökség, a belső világ, valamint a példaadás és a környezet aktív alakítása. A belső világról szólva a tudós visszakanyarodott eredeti szakmájához, az agykutatáshoz. Mint mondta, a legmagasabb rendű idegi funkcióink, a tanulás, a memória, a kreatív tevékenység az agykéreghez kötött, az agykéreg közel százmilliárd idegsejtet tartalmaz. Hihetetlenül komplex hálózatot alkotnak ezek az idegsejtek, az agykéreg tárolókapacitása gyakorlatilag végtelen. Joggal tehető fel a kérdés, miért nem emlékszünk mindenre, ami valaha velünk történt. Az agykutatás mai állása szerint minden, ami velünk történt maradandó nyomot hagy az agyban, a gond az előhívással van. Az agyban van is egy „pecsétnyomó szerkezet”, ami megjelöli az információcsomagokat és megkönnyíti ezek előhívását. Azok a pályarendszerek, melyek az agyi tevékenység indukálása és fenntartása révén képesek a memóriát edzeni, érzelmekről, motivációkról szállítanak impulzusokat. Minél gazdagabb az érzelemvilágunk, minél jobban be tudjuk építeni életünkbe több ezer éves kulturális örökségünket, és minél több időt hagyunk belső világunknak, hogy valóban beleszóljon agyunk tudattartalmának kialakításába, annál kreatívabbak leszünk, annál előhívhatóbbá válnak az információk. Az ember együttélési tapasztalatai kristályosodtak ki törvényekben, szabályokban, a vallásban. A több ezer éves kulturális örökség teszi lehetővé, hogy együttműködő társadalmakat alakítsunk ki  a biológiailag determinált önzés ellenére, összegzett Freund Tamás.