Interjú Bartha Csabával, a Budapesti Román Kulturális Intézet lemondott igazgatóhelyettesével

A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) azt állapította meg, hogy 24 évvel ezelőtt beszervezték ugyan, és jelentést is adott a Szekuritáténak, de a jelentés tartalma alapján nem minősül besúgónak. Miért mondott le mégis a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatóhelyettesi tisztségéről?

Nem akartam, hogy az én magánügyem miatt az intézet kerüljön a támadások középpontjába. Így is támadják eleget, alaptalanul. A főnökeim: Horia Roman Patapievici és Brînduşa Armanca mindig megbíztak bennem. Amikor a velem kapcsolatos hír megjelent, éppen szabadságomat töltöttem, és hajókiránduláson vettem részt Horvátországban. Csak annyi haladékot kértem tőlük, hogy megnézzem a dossziémat. Most már láttam a dossziét, és megnyugodtam. Tudom, hogy nem ártottam senkinek. Tiszta a lelkiismeretem.

De gondolom nem a dossziéból kellett megtudnia, hogy mi történt önnel 24 évvel ezelőtt. Erre emlékeznie is kellett. Milyen körülmények között történt a beszervezése?

Én bizony a dossziéból tudtam meg, hogy az egész beszervezés azért történt, mert alkalmasnak találtak arra, hogy a K. L. nevű fiatalemberről általam információt szerezzenek. Én akkor esti tagozatos egyetemista voltam, nappal a Fructus konzervgyárban dolgoztam, akárcsak K. L. Örvendtem, hogy bejutottam az egyetemre, hogy egy új világ nyílt meg előttem. Rengeteg barátom, ismerősön volt. A munkahelyről rendeltek be a Szekuritátéhoz munkaidőben egy kollégámmal együtt. Össze voltam törve lelkileg, hogy az ellenséggel kell szembesülnöm. Akkor ez borzasztó trauma volt. Az ember bemegy, és nem tudja, mikor jön ki. Vannak, akik életükben nem találkoztak szekustiszttel. Peches voltam, hogy engem szemeltek ki. Amikor sok év után egy interjút készíteni be kellett mennem abba az épületbe, akkor is összeszorult a torkom.

Rögtön az első alkalommal alá is íratták a beszervezési kötelezvényt?

Két alkalommal voltam bent. Első alkalommal általános dolgokról beszélgettek velem, és kérdeztek K. L.-ről. Úgy emlékszem a második alkalommal diktálták le a kötelezvényt és az egyetlen jelentést, amit leírtam.

Találkozott-e azóta azzal a személlyel, akiről kérdezték?

Nem találkoztam. Ő is a műszaki egyetemre járt, de más szakra. Nem is nagyon ismertem. Arra emlékszem, hogy Arad megyéből származott, és nem beszélt különösebben helyesen magyarul. Meg az is bevillan róla, hogy néha bevitte a tankönyveit a gyárba, és ott is tanult.

Mit mondana neki, ha találkoznának?

Megmutatnám neki a jelentést, és elmesélném a történetet. Gondoltam is arra, hogy lehetne egy filmet csinálni, előkeríteni az érintetteket. A dossziéban egyébként a tisztek jelentésében az állt, hogy őt valamilyen nacionalista tevékenységgel vádolta a szeku, de nem tudom, hogy mivel.

Ez semmit nem jelent, hiszen a Szekuritáté számára elég volt például táncházba járni, máris nacionalistának, irredentának minősült az ember.

Én jártam táncházba, és nagyon intenzív diákéletet éltem, de ő ezekben a körökben nem fordult elő.

Az nem jutott eszébe, hogy még akkor szóljon neki, hogy róla érdeklődik a Szekuritáté?

Megmondom őszintén, nem bíztam benne, tartottam tőle. Még arra is gondoltam, lehet, ő a Szekuritáté beépített embere, és csak próbára akarnak tenni. Ha egy közeli barátom lett volna, biztosan elmondtam volna neki, hogy róla érdeklődtek. Ha a táncházról vagy a Thalia egyetemi színpadról érdeklődtek volna, biztos, hogy a lábamat sem tettem volna oda be többet, hogy ne tudjanak általam információt szerezni. Ezzel az emberrel viszont nem voltam olyan viszonyban.

És másban bízott-e? Megosztotta-e életének ezt a fejezetét másokkal az előtt, hogy nyilvánosságra került volna a CNSAS dokumentuma?

Persze. Elég sok embernek elmondtam.

A kulturális intézet vezetőinek is?

Igen. Már a felkéréskor elmondtam az igazgató asszonynak, hogy kétszer vagy háromszor behívtak. Nem is emlékeztem pontosan, hányszor. Az elnöknek is elmondtam, amikor legelőször találkoztunk. Az alelnök megkérdezte, hogy volt-e kötelezvényem. Én azt válaszoltam, hogy nem tudom. Elmondtam, hogy odatettek és leírtam bizonyos szövegeket, de nem emlékszem a tartalmukra. Horia Roman Patapievici azon nyomban felhívta a CNSAS-t hogy ellenőrizzék, van-e hálózati dossziém. Neki azt mondták, nincsen.

De el lehet felejteni egy ilyen dolgot? Hiszen említette, milyen mély sebet ütött a berendelése a lelkében. Arra gondolna az ember, hogy az ilyen történeteknek valamennyi mozzanata jól beivódik az emlékezetbe.

Mindent el lehet felejteni. Teljesen kitörlődött az emlékezetemből, hogy mit diktáltak, mit írtam le. Engem akkor az az egyetlen dolog érdekelt, hogy az ég kerek világán semmit ne tudjon meg tőlem a Szekuritáté. Noha nem voltam K. L. iránt bizalommal, nem akartam ártani neki.

Önnek a budapesti tisztség megpályázásakor nyilatkozatot kellett adnia arról, hogy milyen viszonyban állt a Szekuritátéval. Mit írt abba?

Azt írtam, hogy nem végeztem politikai rendőrségi tevékenységet. Ezt a CNSAS is megállapította. Ugyanez szerepel az átvilágításomról készített jelentésben.

Hibáztatja-e magát valamiért?

Annyiban hibáztathatom magam, hogy nem tudtam ellenállni a Szekuritáténak. Nem voltam felkészülve erre a helyzetre. Nem tudtam, hogyan kell viselkedni velük. Annyit tudtam, hogy ők az ellenség, és hogy senkinek nem szabad ártanom. Nem mertem összetépni a papírt a leíratott szöveggel.

Hogyan tovább?

Vannak ennél sokkal súlyosabb dolgok: emberek elveszítik a családtagjaikat, vagy jön az árvíz, és mindenük odavész, és a legtöbben a csapások után is képesek talpra állni. Nekem és a családomnak is talpra kell állnia a mostani megpróbáltatások után. Megpróbálom folytatni a rádiós munkámat Temesváron. Most a gyermekre koncentrálunk, akinek Budapesten kell folytatnia a tanulmányait.

Milyen következtetéseket vont le a maga számára?

Még nem vagyok abban az állapotban, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le. De én újságíróként soha nem jártam el úgy, és soha nem fogok úgy eljárni, ahogy most velem eljártak egyes kollégák. Én elfogadom, hogy át kell világítani az embereket, hogy nyilvánosságra kell hozni a múltjukat, de a dokumentumok kiforgatását nem tudom elfogadni. Én most úgy érzem, hogy az információ kiforgatásnak az áldozata lettem.