Legyünk büszke magyarok!

Amely kapcsán az egyik legfontosabb eredmény az, hogy egyáltalán meg lehetett rendezni, hiszen a koronavírus-világjárvány miatt már eleve tavalyról halasztották idén nyárra, és a Japánban hetek óta növekvő fertőzésszám miatt még az sem volt biztos, hogy megtartják. Végül bevállalták a megrendezést, és azt kell mondanunk: annak ellenére, hogy a nézők kényszerű hiánya miatt akár „csonkának” is nevezhetjük, a tokiói olimpia számos szép élménnyel szolgált a sportszerető közönség számára. Magyarként pedig különösen örülhetünk, hiszen még az utolsó két nap is érmeket hozott, ezzel pedig az elnyert érmek számában a magyar küldöttségnek sikerült túlszárnyalnia a legutóbbi ötkarikás játékokon nyújtott teljesítményt.

Persze az elkényeztetett magyar szurkolók közül sokan elégedetlenkednek, mondván: szép, szép ez az eredmény, de mégis, „csak” hat aranyérmet nyertünk a 7-7 ezüst és bronz mellett. Annyiban igazuk lehet, hogy előzetesen akár a kilenc aranyat sem tarthattuk kizártnak – de a sport éppen attól szép, hogy nem minden esetben kiszámítható, és a tutinak gondolt papírforma is borulhat. A leginkább Hosszú Katinka furcsa visszaesése lephette meg a sportrajongókat, hiszen az utóbbi évek egyik legnagyobb úszóklasszisa még érmet sem nyert. Az okokat a szakemberek azóta már biztosan gőzerővel kutatják, minden bizonnyal közrejátszhatott a világjárvány miatti felfordulás is, de egyrészt a tokiói teljesítmény nem teszi semmissé az eddigi eredményeket, másrészt még bízhatunk abban, hogy sikerül talpra állnia.

A vízilabda rajongóinak sincs okuk elszontyolodni: persze szép lett volna, ha a női és a férfi válogatott is döntőt játszhat, de a nők esetében a bronzérem így is óriási eredmény, hiszen ez a magyar nemzeti együttes első olimpiai érme. A férfiak esetében pedig jusson eszünkbe, hogy a korábbi két olimpián nem jött össze az éremszerzés. Ilyen körülmények között pedig nagyon is szépen csillog az a bronz.

Amúgy is akad elég olyan pillanat, ami miatt ezen az olimpián is jó volt magyarnak lenni. A kardvívó Szilágyi Áron zsinórban harmadik aranyérmének megszerzésével ismét csak feladta a leckét az ellenfeleknek, de a birkózó Lőrincz Tamás, az úszó Milák Kristóf vagy a kajak-kenus Kopasz Bálint teljesítménye is feledhetetlen marad – akárcsak a nem aranyérmet szerző magyar sportolók közül a párbajtőröző Siklósi Gergelyé vagy az öttusázó Kovács Saroltáé. A legbiztatóbb pedig az, hogy számos fiatal sportoló mutatkozott be jól, így az utánpótlás a soron következő világversenyekre is biztosítottnak tűnik. Igaz, ezúttal is voltak negatív hangok, hivatásos fanyalgók, akik – nem kis frusztrációról és infantilizmusról téve tanúbizonyságot – kétségbe vonták a magyar sportolók teljesítményének értékét, azt is megkérdőjelezve, hogy indokolt-e örülni olyan emberek teljesítményének, akiket nem is ismerünk, az egyetlen dolog, ami összeköthet velük, hogy történetesen ugyanazon nemzethez tartozunk.

Nos, az ilyen álláspontok képviselői a jelek szerint még mindig nem értik, milyen értéke lehet a nemzet energiáinak felszabadításában, az emberek összekovácsolásában egy-egy ilyen, közösnek érzett siker. Arról nem is beszélve, hogy a kiemelkedően teljesítő magyar sportolók a fiatalokat is inspirálhatják, arra ösztönözhetik őket, hogy ők is elkezdjenek sportolni – ami az általános egészségi állapot szempontjából sem utolsó. És akkor említsük meg azt is, hogy a sportsikerek, a kiemelkedő eredmények az úgynevezett soft power, azaz a puha hatalom növelésében is komoly szereppel bírnak – gondoljunk csak bele, hogy egy kis, alig tizenötmilliós nemzet ott van az éremtáblázat elején, közvetlenül a legnagyobbak nyomában. Amit külföldön sem tévesztenek szem elől, és elismerik a magyar teljesítményeket. Vagy esetleg irigykednek – de mindenképpen számontartanak.

Itt érdemes kitérni a román küldöttség szereplésére is, hiszen a Magyarországnál kétszer nagyobb népességű ország csupán négy érmet szerzett – egy aranyat és három ezüstöt -, és a román sajtóban is születtek cikkek arról, hogy a magyarok bezzeg jobban teljesítettek. A román sportolóknak csak azt kívánjuk, hogy sikerüljön jobb eredményeket elérniük, és ezúton gratulálunk a romániai küldöttségben szereplő három magyarnak is – hiszen bármilyen eredményt is értek el, már az is óriási teljesítmény, hogy kijutottak az olimpiára. Közben pedig titkon annak szurkolunk, hogy a legtehetségesebb erdélyi magyar sportolók előbb-utóbb magyar színekben versenyezzenek majd.

Addig pedig a nehézségek ellenére gondoljunk vissza jó szívvel a tokiói olimpiára, és az éremtáblázatra nézve legyünk büszke magyarok. Hiszen van mire büszkének lenni.