Községi aszfaltozásra váltott autonómia

A legújabb hárompárti tárgyalásokon az RMDSZ volt a legkapósabb, mint régi bálokban a szép hajadonok. A liberálisok és a szociáldemokraták egymással versenyezve jelentették ki, mennyire fontos számukra az RMDSZ jelenléte az új kormányban. Ennek ellenére igaza van Tőkés Lászlónak, hogy a kormányprogramban nagyítóval is nehéz magyar vonatkozású ügyeket találni.

Volt egy pillanata a hárompárti megbeszéléseknek, amikor a román sajtó meglebegtette annak lehetőségét is, hogy az RMDSZ kivonul a tárgyalásokról. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke román újságírók előtt fakadt ki, hogy pártja nem akar díszlet lenni a bukaresti kormánykoalícióban. A „magyar gikszer” amiatt következett be, hogy valamelyik román párt el akarta halászni Cseke Attila orra elől a fejlesztési és közigazgatási minisztériumot. A hirtelen fellángolásnak azonban békés végkifejlete lett: az RMDSZ változatlanul megkapta a három minisztériumot, és számos más vezető tisztséget az államigazgatás különböző szintjein. Aminek akár örülhetnénk is, hiszen az elmúlt két és fél évtized tapasztalatai szerint az önkormányzatok sikeres működése, azaz a helyi magyar érdekeltségű fejlesztések szempontjából fontos, hogy az RMDSZ emberei kormányon vagy kormányközelben legyenek.

A visszatérő kérdés mégis az, hogy az erdélyi magyarságnak megéri-e, hogy kormánypénzből finanszírozott helyi bicikliút, kultúrotthon, polgármesteri hivatal építése, a községi utak felújítása vagy egy-egy újabb autósztráda-szakasz legyen a kormányzati szerepvállalás erdélyi magyar vonatkozású hozadéka. Mindez, persze fontos a székelyföldi, a kalotaszegi és a partiumi embereknek egyaránt, mint ahogy az sem elhanyagolható tényező, hogy a kormányzati munka folytán néhány száz erdélyi magyarnak jut közigazgatási állás Erdélyben és Bukarestben. De mekkora árat fizetünk mindezért magyar közösségként, hogy évtizedek óta egyik bukaresti kormányzati szerepvállalás sem hozott áttörést az autonómia, az önálló, államilag támogatott magyar nyelvű felsőoktatás, a marosvásárhelyi magyar orvosképzés vagy a restitúció terén? Mondhatnánk, hogy a visszaszolgáltatásban történtek előrelépések, de összességében az is csepp a tengerben. Ha csak Kolozsvár hatalmas értéket képviselő egykori egyházi és más közösségi ingatlanjait nézem – amelyek restitúcióját bírósági döntésekkel akadályozta meg a román állam –, akkor a mérleg nyelve egyértelműen a sikertelenség irányába mutat.

A magyar szempontból súlytalanná váló kormányra lépési egyezségek vezettek el oda, hogy az erdélyi magyar közösség számára egyre inkább a távoli jövő ködébe vész minden olyan közösségi követelés, amiért az 1990-es években még közös frontot alakított az erdélyi magyar közélet. Hol vannak már a kilencvenes évek pezsgő sajtóvitái a Bolyai Egyetem létrehozásáról? A Bolyai Egyetem és rajta keresztül az államilag támogatott önálló erdélyi magyar felsőfokú oktatásért folytatott lobbi teljesen lekerült napirendről. Az ezzel kapcsolatos érdekérvényesítés helyett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem semmitmondó magyar közleményeit olvashatjuk, amelyek leginkább a Ferenc József osztrák császárnak tulajdonított híres mondást juttatják eszünkbe: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve”.

A kialakult helyzetért elsősorban a balkáni román politizálásból mindenáron részt kérő erdélyi magyar politikum a hibás, amely úgy köt kormányra lépési alkukat, hogy tudja, még egy kiherélt kisebbségi törvény sem fog átmenni a bukaresti törvényhozáson. A román hatalomnak pedig ismét kapóra jön a magyarokat a többi nemzeti kisebbséggel együtt közös kormányzásba emelő román politikai retorika, amellyel megüzeni a világnak, hogy Románia a béke szigete. Az orosz–ukrán és Európa keleti határainál fellángoló egyéb konfliktusok világában Bukarestnek és szövetségeseinek az a legjobb, ha legalább az erdélyi magyarok befogják a szájukat, és csendben maradnak.