Nagyon Románia, de közben mégsem az: ahol összecsókolózik a Duna a tengerrel (1. rész)

A mobiltelefonos férfi a partot övező fák között könnyített magán, mielőtt végre névsorolvasásba fogott. Jó ideje ácsorogtunk már a családdal annak a Tulcea megyei parkolónak a mólóján, mely szűk egy hétig autónkat őrzi. Hiszen úti célunk csak vízen közelíthető meg, leggyorsabb módon körülbelül egyórás motorcsónakozással.

Ami egyrészt igazán különlegessé, izgalmassá, kalandossá teszi az utazást – hiszen mindjárt vízi kirándulással indul. Ugyanakkor átértékeli mindennapos, megszokott viszonyulásunkat olyan egyszerű, hétköznapi dolgokhoz, mint például az autó: ami bizony ha nincs, akkor nagyon tud hiányozni. Főleg egy nyaralni induló kétgyermekes családnak, jobban mondva a családot rendszerint elnyelő csomagoknak.

Mivel nagyon készültünk rá, sikerült egy nagy bőröndbe, egy nagy hátizsákba és három kézipoggyászba becsomagolni. Illetve külön pakoltunk egy éjszakára köztes szállásunkra. Ugyanis (kisgyermekkel) nem vállaltuk be a több mint 650 kilométeres, megállás nélkül is csaknem 10 órás utat egyhuzamban Kolozsvár szomszédságából egészen Murighiolig.

Odobești felé közeledve a környék szőlőültetvényekkel van teletűzdelve, viszont a borvidék mintha szégyellné legfőbb vonzerejét: szó sincs egymás hegyén-hátán tornyosuló borpincékről, borozókról. Mindössze egy-két helyen láttunk út szélére kitett ötliteres, valószínűleg borral teli flakonokat, inkább szőlőt (azt is csak hellyel-közzel, pedig augusztus végén bőven lehetett) és zöldséget kínáltak a házak elé kitett ládákban. Maga Odobești pedig számunkra a polgármesteri hivatallal szemben kiépített kis parkocska aprócska játszóteréről maradt emlékezetes, amely szétvert, közveszélyes állapotával kelti rossz hírét a városkának.

Innen már csak bő három órányira volt Murighiol. Utunk átvezetett a hírhedt új brăilai Duna-hídon, mely csaknem félmilliárd euróba került, 2023-ban adták át, de már egy hónap után műszaki problémák jelentkeztek az aszfaltban, majd a csavarozásokban. Ottjártunkkor is dolgozgattak rajta, egy sáv le volt zárva.

Dobrudzsa és a nem romániai szelek

Tulcea megyébe érve lassan megváltozik a táj: a mediterrán vidékekre jellemző kopár dombokat helyenként megszámlálhatatlan szélturbinával telepítették be. Utunk következő történelmi tartományába, Dobrudzsába lépve a fura hangzású települések, földrajzi nevek valamiért barátságosabb, otthonosabb érzést ébresztenek az erdélyi magyar emberben:

Irány a delta, ahol vízi rendőr is lakozik

Bár a szentgyörgyi szállásadónk által ajánlott fuvarossal korábbi időpontban állapodtunk meg, végül a menetrend szerinti narancssárga csónakok egyikére irányítottak minket. Mint kiderült, „kapitányunk” alkalmi csónakos – talán ezért sem szólított fel a mentőmellények felvételére, amely minden más vízi járművel utazón ott díszelgett.

A Duna három fő ágának legdélebbi folyama számtalan mellékágat, csatornát, szigetszerű szárazföldi nyúlványt rejteget, igen nagy hajós tapasztalat szükségeltetik a segédeszközök nélküli eligazodáshoz. A tucatnyi utast befogadó motorcsónakok 35-45 kilométer/órás sebességgel szelik a hullámokat, amelyek egy másik, szembejövő jármű „nyomvonalára” érve nagyot dobnak a vízi alkalmatosságon.

Aztán mire megbarátkoztunk a viszonyokkal, és mi is „felvettük” az utazósebességet, hirtelen kiabálások zaklattak fel újra: vízirendészeti járőrhajó közeledett, amelynek „tiszteletére” nagyjából 10 másodperc alatt mindenkinek magára kellett kapnia a mentőmellényeket. Csakhogy ezek igen későn kerültek elő, így nem véletlen, hogy a csónakunkat leintő vízi rendőr a maga teljében észlelte a kihágást.

Kikötöttünk Deltaszentgyörgyön

Szentgyörgy több megállót, mólót, kikötőt biztosít az érkezőknek, attól függően, hogy a vendég a falu mely részén kíván kiszállni. Mi a végállomásig mentünk, a belső mólóig, ahol több tucatnyi csónak lengedezett egykedvűen.

Szállásunk egy köpésnyire volt innen, így nem kellett sokat cipekedni. Szobánk elfoglalása után kapcsolatba léptünk már korábban befutott, máshol megszállt barátainkkal – velünk együtt hat családot számláló társasághoz csatlakoztunk –, és mivel már igen későre járt, és a barátok szerint a víz is elég hideg volt, már nem látogattunk ki Deltaszentgyörgy egyik legfőbb látványosságához, a tengerpartra.

Homok, trokárics és tuktuk

Szóval első nap csupán egy rövid séta és a vacsora által kóstoltunk bele abba, hová is érkeztünk – de már ez is meggyőző volt, kellemesen megalapozta hatnapos (ötéjszakás) ottlétünk igazán különleges hangulatát. Az első, máris igazán kedves emlékké váló, bármikor szívesen felidézhető, maradandó benyomás az utcakép. A falu ugyanis gyakorlatilag homokra épült: miközben az utakat betonból kiöntött járdák választják el a házsoroktól, az út maga homok, amelyet rendszeresen locsolnak.

Az ázsiai riksákat idéző tuktuk (tuc-tuc) kis háromkerekű elektromos jármű, a motor vezetője mögött áruszállításra vagy néhány személy befogadására alkalmas nyitott csomag-utastér található. A trokárics (trocarici) pedig egy traktor vagy terepjáró autó által vontatott pótkocsi, amelyen ülőhelyeket alakítottak ki. Ezen – méretétől függően – akár több tucatnyian is elférnek.

Mindkét közlekedési eszköz rendkívül népszerű a turisták körében. Tuktukot bérelni lehet (igen borsos áron, 250 lejes napidíj ellenében), a falubuszként szolgáló trokáricsra pedig 5 lejért lehet jegyet váltani, hogy a falu központjából kivigyen egészen a tengerpartig. Hagyományos autót is látni elvétve a faluban, de ezek odaszállítása, fenntartása igen költséges ezen a vidéken.

A házak kicsik, takarosak, jó néhányat még a hagyományosnak számító nádfedél borít. A tősgyökeres helyiek egyre inkább háttérbe szorulnak, sok a házat nyaralás vagy kiadás céljából vásárló beköltözött, akik télen nem tartózkodnak ott. Idén egyébként nem túl elégedettek a vendéglátósok: gyenge szezonra panaszkodnak, amelyet a háború közelségének (az ukrán határ csupán néhány tíz kilométerre húzódik), illetve a közalkalmazottaknak járó üdülési utalványok „levágásának” tudnak be.

Tengernyi csend

A hely varázsát fokozza, hogy nagyon kevés az egyszerre sok turistát befogadni képes panzió. A falu szélén e célból kiépített, már a luxuskategóriába hajló komplexum is igazán ízlésesen lett kialakítva, a nádfedeles építmények egyáltalán nem zavaróak, mint ahogyan az ott megszálló turisták sem. Az egész faluban igazán figyelemre méltó a csend:

A nehéz megközelíthetőség minden bizonnyal eleve megszűri a Deltaszentgyörgyre kilátogató közönséget. Mint ahogy a pazar szállodák, éjszakai klubok, tengerparti megapartik hiánya is: itt nincs mód burrogtatni, kipörgetni a fekete BMW-t, diszkófényben csillogtatni az ujjnyi vastag aranyláncot.

Ugyanakkor a helyi emberek – nappal, nem éjszaka – igazán harsányak, úgy beszélnek egymással, mintha veszekednének: hangosan hadarnak, de közben mosolyognak. Talán a nagy távolságok, a tenger moraja, manapság pedig a motorcsónakok berregése szoktatta erre őket. Itt már valóban hallottunk idegen beszédet: néhány tőmondatot, főleg, amikor egymást köszöntötték a helyiek.

(folytatjuk: riportunk második, befejező része megjelent a Krónika.ro oldalon)

korábban írtuk

Nagyon Románia, de közben mégsem az: ahol összecsókolózik a Duna a tengerrel (2. rész)

Erdélyből Moldván át Dobrudzsába utazva páratlan élmény ellátogatni a világ legnemzetközibb folyója, a Duna deltájába, amely a világörökség részeként eleve egyedi látványosság. Ugyanakkor a nyaralás élvezetét csak fokozza a tenger.