Magyar népdal és táskavizit

„Minél messzebbre szerettem volna kerülni” – meséli Zsuzsa, aki Londonban bébiszitterkedõ barátnõje segítségével talált rá a családra, amely meghívta õt. A lány akkor még kezdõ szinten sem beszélte az angol nyelvet. A bukaresti angol fõkonzulátuson tolmács segítségével mondta el, õ angoloktól szeretné megtanulni a nyelvet, és nem skolasztikus módszerekkel itthon. A konzulátuson pedig megadták neki a kétéves tartózkodási vízumot.

Daloló bébiszitter

„Érkezéskor már egy órája autóztunk a szürkeségben, amikor megkérdeztem a barátnõmet: hol van London?” – nevetgél, hozzáfûzve, hogy a brit fõvárosban nincsenek magas épületek, a fényreklámok diszkrétek, a szürke és téglavörös szín uralja az egész várost. Zsuzsa megriadt, amikor megérkezett a befogadó családhoz és kiderült, egy szót sem tud angolul. „Megkértem a barátnõmet, írjon le néhány fontos angol mondatot fonetikusan. Aztán õ elment, én pedig egyedül maradtam az idegenekkel” – meséli. Az elsõ esten hasonlóképpen megrémült a család is, hiszen elképzelni sem tudták, hogyan fognak szót érteni egy angolul nem beszélõ lánnyal. Zsuzsa viszont leleményes volt. Sûrûn kérdezgette a gondjaira bízott gyerekektõl azt a pár mondatot, amiket a barátnõje jegyzett le – Éhes vagy? Szomjas vagy? – majd, amikor úgy értékelte, hogy minden igényt kielégített, magyar népdalokat énekelt. Valószínûleg a dalolással kedveltette meg magát a gyerekekkel, mert néhány hét múlva házigazdái áradozva újságolták a barátnõnek: „Angolul továbbra sem tud, de a gyermekek egyszerûen imádják”.

Nem vitt kanalat a vendégnek

Szabadidejét Zsuzsa romániai sorstársai körében töltötte, hiszen csupán velük tudott kommunikálni az idegen városban. Ebben a társaságban találkozott késõbbi szerelmével, Cristivel, a iaºi-i származású román fiúval. Amikor közös lakásba költöztek, más munkahely után nézett. Hosszabb-rövidebb ideig vendéglátó-ipari egységekben dolgozott, közben nyelvtanfolyamra is beiratkozott, és szorgalmasan tanult. Elõfordult, hogy az étteremben a kanalat kérõ hölgyet nem tudta kiszolgálni, mert nem értette, mit kért. Aztán beiratkozott egy biztonsági õröket kiképezõ tanfolyamra, ahol megtanulta, hogyan kell szép szóval rendre utasítani a szabálysértõt, illetve hogyan teheti mozgásképtelenné puszta kézzel a dühöngõ embert. „Angliában a biztonsági õröknek nincs semmilyen segédeszközük, még a rendõröknek sincs lõfegyverük, elõbb szép szóval próbálják jobb belátásra bírni a szabályszegõt” – magyarázta. Ha ez nem mûködik, akkor hívják a rendõrséget, de addig is „fal mellé állítják” az illetõt. Biztonsági õrként egy õrzõ-védõ szolgáltatást nyújtó cégnél dolgozik jelenleg, és különféle szórakozóhelyeken teljesít szolgálatot.

Piros szoknya, focimeccs

„A londoni diszkókba nehezebb bejutni, mint a reptérre” – mondja Zsuzsa. Az ajtónál az elsõ „szûrõ” maga a tulajdonos, aki szubjektíven dönt arról, kit enged tovább. Arra is volt példa, hogy egy ifjú hölgyet azért nem engedtek be, mert piros szoknyát viselt. A fémdetektoros vizsgálat után a biztonsági õr „táskavizitet tart”, ezután lemásolják a szórakozni vágyók személyi igazolványát, és fotót készítenek róluk. Ennyi biztonsági intézkedés után ritkán fordul elõ diszkóverekedés vagy egyéb rendbontás. „Férfi biztonsági õrnek megérinteni sem szabad a nõi vendégeket” – magyarázza Zsuzsa, aki munkája során egyébként több alkalommal is vigyázott filmsztárok épségére, és egyszer futballmérkõzésen is teljesített szolgálatot. „Focimeccset többé nem vállalok, az biztos” – szögezte le, majd kifejtette, leginkább az háborította fel, hogy az elkésett drukkerek még a himnuszt sem akarták megvárni, úgy dühöngtek a bejáratnál.