Igazi hungarikum a jelképes koponyalékelés

Kétféle koponyalékelés (trepanáció) létezett – az egyik a sebészi (valódi), amelynek során eltávolítottak egy csontdarabot, megnyitva a koponyaüreget. Ez a beavatkozás életmentő célú volt, többnyire sebesülés és az azt követő koponyaűri vérzés miatt végezték el. A lékelés ugyanis megakadályozta, hogy a fokozódó koponyaűri nyomás miatt beékelődjön a nyúltagy, ahol a legfontosabb életfunkciókat szabályozó központok vannak. A jelképes trepanáció viszont nem hatol át a koponyacsont belső rétegén, vagyis nem nyitja meg a koponyaüreget, egy ujjbegynyi kaparást jelentett a csonton a fej legmagasabb pontján.

„Írásos források hiányában senki sem tudja, hogy miért végezték a jelképes trepanációkat. Össze sem tudjuk hasonlítani más népek szokásaival, ugyanis nem nagyon fordul elő másutt Európában” – mondta Bernert Zsolt, majd hozzátette: a honfoglaló magyarok útvonalán, például a Volga mentén ismeretesek még olyan temetők, ahol megfigyelhető a jelképes trepanáció. „Így csak elképzelések lehetnek. Egy biztos: nem gyógyító céllal végezték, nem tudunk olyan betegségről, amely ilyen beavatkozást igényelne. Előfordulhat, hogy valamilyen sámáni gyógyítórituálé része lehetett, vagy lelki megerősítés, beavatási szertartás” – mondta. Mint az antropológus kifejtette, ritka kivételektől eltekintve a seb jól gyógyult, ami a korabeli gyógyítás magas színvonaláról tanúskodik. „Ügyesen végezték, a seb nem fertőződött el, nem halt bele az illető. Ami érdekes, hogy sohasem fordul elő gyerekeknél vagy serdülőknél, kizárólag felnőtt nőknél és férfiaknál. Ám amenynyiben betegség miatt végezték volna, akkor a fiatalabbaknál is meglelnénk a beavatkozás nyomait” – magyarázta az antropológus.

A kereszténység elterjedésével a szokás eltűnt, ám a régészek elvétve találnak kora Árpád-kori, 11. századi temetőkben olyan sírokat, ahol megfigyelhető a jelképes koponyatrepanáció. Mint a Sírásók naplójában olvasható, ezek az esetek mindig viták tárgyát jelentik. Olykor a sérülés jelképes koponyalékelés volta vitatott, más esetekben a sír olyan korai datálású, hogy felmerül a lehetősége annak is, hogy még a pogány időkben történt a koponyalékelés, az eltemetés viszont már keresztény szokás szerint, a templom körüli temetőben történt. Ismert azonban egy, a 12. század második feléből származó koponya, amelyen minden kétséget kizáróan jelképes trepanáció nyoma látszik. A kicsiny kaparás a koponyatetőn, csaknem a korona- és a nyílvarrat találkozási pontjában van. A koponya különösen nevezetes, mert egy Árpád-házi királyé, az 1172 és 1196 között uralkodó III. Béláé, akinek sírját feleségének, Antiochiai (Chatillon) Annának végső nyughelyével együtt 1848-ban tárták fel a székesfehérvári bazilikában. Újabban felvetődött annak lehetősége, hogy Kálmán király (1095–1116) és feleségének földi maradványairól van szó. Akár III. Béláé, akár Kálmán királyé a koponya, mindenesetre tény, hogy 170 (90) évvel a kereszténység felvétele után egy magyar uralkodón pogány eredetű, a honfoglalás korában minden bizonnyal sámánok által végzett szertartást hajtottak végre.