Egy búcsú margójára – Slayer-koncertélmény Bécsben

Ezért is ért némileg váratlanul a januári bejelentés, miszerint vége a dalnak, a Slayer abbahagyja, és lesz még egy utolsó turné, utána pedig csókolom, ennyi volt, nincs tovább.

Persze az idő telik, és Tom Araya énekes-basszusgitáros indoklása is érthető, miszerint belefáradt, és kiöregedett a folyamatos turnézásból, ezért jobb addig abbahagyni, amíg nem fordul át kínos bohóckodásba az egész. Másrészt a zenekar háza táján is sok változás történt az évek során, az eredeti felállásból csak a fele maradt meg, miután Dave Lombardo dobost számos pénzügyi vitát követően kirúgták, Jeff Hanneman gitáros pedig 2013-ban meghalt. Helyükre egy másik ikonikus zenekarból, az Exodusból érkezett Gary Holt gitáros és Paul Bostaph dobos, akik előtt ugyan le az összes kalappal, de a Slayer már nem teljesen az a zenekar, amely Hannemannal és Lombardóval volt.

De a zenekari történet összefoglalójából legyen is elég ennyi, igazából a Slayer utolsó bécsi koncertjéről szeretnék írni, ami egyben valószínű, hogy az utolsó alkalom, amelyen élőben láthattam kedvenceimet. A telt házas bécsi Stadthalle közönsége az Obituary, az Anthrax és a Lamb of God műsora után láthatta, hogy itt valami nagyon készül, mivel a függönnyel eltakart színpadon elég hosszasan folytak az előkészületek.

Már az intro alatt lángba borult a színpad nagy része, a pirotechnikusok precíz munkát végeztek, de nem maradtak alább a képi látványvilágért felelős brigád tagjai sem. A zenekar pedig a rájuk jellemző precizitással ötvözött nyers erővel vágott bele a 19 számos szűkített best of műsorba, amely a legutóbbi Repentless-album címadó nótájával kezdődött, hogy fokozatosan visszafelé haladva az időben, olyan klasszikusok csendüljenek fel, mint a Mandatory Suicide, a War Ensemble, a Postmortem vagy a Seasons in the Abbys.

A rendes műsor utolsó dala a Hell Awaits volt, amely gyakorlatilag azonnal átfordult a négy számot felvonultató ráadásba, amely a Slayer-életmű kiemelkedő darabjait tartalmazta: South of Heaven, Rainig Blood, Chemical Warfare és Angel of Death. A műsor idején a háttérvásznak folyamatosan változtak, mintegy illusztrálva a zenekar 38 éves fennállásának fontosabb állomásait, továbbá megteremtve a megfelelő hangulatot a Slayer sötét és hátborzongató zenéjével való azonosulásra.

A frontember mellőzött minden ilyenkor szokásos szirupos dumát, és egyszerűen hosszú percekig állt a színpad különböző pontjain, és igyekezett minél több rajongóval szemkontaktust teremteni, ami egyben köszönet volt az évtizedeken át tartó rajongásért, ugyanakkor azt is jelezte, hogy nézzetek meg jól, búcsúzom, többet így nem láttok.

A baj csak az, hogy a rockzene világa ezzel újabb szereplővel lesz szegényebb. Egy olyan szereplővel, amely mindig és minden körülmények között kitartott, és nem kötött kompromisszumokat, hanem járta a maga választotta utat.

Ezért fájdalmas a rajongók számára ez a búcsú, de az elmondható, hogy ezekkel az utolsó koncertekkel méltóképpen zárják le a majdnem négy évtizedes pályafutást. Számomra különösen fájó, hogy ez sem lesz többé, mint annyi minőségi rockzenét játszó legendás zenekar, és a fiamnak már csak a Youtube-on mutathatom meg, hogy nézd, volt egyszer egy ilyen is.

Kinizsi Zoltán