„Egy pohár bor, huszár úr?”

A jellegzetes ruhába öltözött lovas huszárok mindenhol elnyerik az emberek tetszését: megszólítják őket, vendégségbe hívják, borral, kaláccsal kínálják – meséli Miholcsa József szobrászművész, a 15-ös Mátyás Huszárezred sárpataki hagyományőrző csoport kapitánya (képünkön).

Félvállra vetett mente

A Marosvásárhelyhez közeli Sárpatak huszárcsapatának hét tagja az 1848-as szabadságharc idején önkéntesekből alakult Kossuth-, majd hivatalosan Mátyás-huszárcsapat viseletét hordja: fekete, sarkantyús csizmát, szürke posztónadrágot, vászoninget, dolmányt, legfelül pedig piros zsinórozású, félvállra vetett mentét. Kiegészítőként lószőrből készült, szélforgóval díszített piros csákót, tölténytáskát, tarsolyt, fekete sálat, fehér kesztyűt és huszárövet viselnek. A huszár díszkardját kardbojt díszíti, amivel a csuklójára szorítja a fegyvert, így ha a csatában kiütik a kezéből, nem veszíti el. A Mátyás-huszárok öltözetét a népviselet ihlette, ezért egyszerűbb és olcsóbb az előállítása, mint például a császári huszárok viseletéé – a császáriak sűrű fémszálas zsinórozású dolmányt hordtak, amely páncélként is szolgált.

A ruházat akár négyezer lejbe is kerülhet, de akadnak támogatók, akik segítenek: helybéli szabók varrják minta alapján az inget, dolmányt és mentét, a gyergyószentmiklósi bőrdíszműves pedig a tölténytáskákat készíti. A rézveretes bőr tölténytáskát a jó kézügyességű huszár maga is elkészítheti. Míg a császári egyenruha esetében nagy a különbség a tiszti és közlegényi öltözék között, a Mátyás-huszároknál a rangkülönbséget csupán a gallér csíkozása jelzi. A díszzászlót pánttal erősíti az oldalához a huszár, illetve a kengyelhez rögzíti, hogy keze szabad maradhasson, amikor lovát irányítja, kardot forgat. A sárpatakiak zászlója – amit Miholcsa József festett – 70x70 centiméter nagyságú, külső felén a magyar címerrel, a belsőn Máriával, karjaiban a kis Jézussal.

A lótartás a legköltségesebb

A huszárcsapat a szabadságharc idején a haza védelmét szolgálta, ma a hagyományőrzést tűzte ki céljául, ugyanakkor a lóval kapcsolatos, ezeréves hagyományokat sem hagyják kihalni. A huszárnak fegyelmezettnek, pontosnak, a szülőföld iránt elkötelezettnek, becsületesnek és mindig bajtársiasnak, lovagiasnak kell lennie.

A sárpatakiak büszkék a huszárcsapatra, amiben tehetik, segítik is a kapitányt: egyik évben például ők adományozták a lovak táplálásához szükséges gabonát, szénát. „A lótartás a legköltségesebb. Egy ló ára 2000–2200 lej, a törzskönyvezetté ennél sokkal több. Megfelelő táplálékot kell biztosítanunk a lónak, ezenkívül állandóan ápoljuk, és természetesen gyakorolunk vele” – magyarázta a huszárkapitány, aki a lóra ülve fejtette ki, hogy a lovaglás technikája Európában mindenhol hasonló, és ha egy lovat megtanítottak az alapvető szabályokra, vezénymozdulatokra, akkor már könnyű vele kommunikálni. A szakértelem azonban így sem hiányozhat, hiszen a ló energiáját okosan kell beosztani: a legmegfelelőbb pillanatban kell pihentetni, itatni, nyergelni, hegyoldalon felfele lehetőleg nem kell lovagolni. Ha teheti, a huszárezred hagyományait őrző csapat hetente összegyűl és gyakorol. Saját rendezvényeiken lovasprogramot mutatnak be, részt vesznek a csíksomlyói búcsún, valamint Sáromberke, Körtvélyfája, Agyagfalva, Erdőcsinád, Gyergyószentmiklós, Nyárádszereda rendezvényein. Legközelebb a július végi gyilkostói huszártáborban láthatjuk őket, a háromszéki, gyergyói, udvarhelyi, szentegyházi huszárok társaságában.