Történelmi madárlányregény

A Limpopo-érzést röviden így tudnám összefoglalni: szeretnék kiszabadulni a börtönbõl, szeretnék elrepülni, de nem tudok – és mégis reménykedem, hogy egyszer sikerül. Ez a Limpopo-érzés az, ami a könyv újszerûségét adja, cselekményének szálait is a fent említett érzés miatt kísérjük akkora figyelemmel. Nagyjából ugyanaz a figyelem ez, amellyel Bodor Ádám fõhõsének elveszett fia utáni kutatását figyeltük. A tér erdélyi tér. Valahol, talán Nagyvárad és Kolozsvár között van az a hely, ahol a struccfarm létrejött, mégpedig egy másik tér (talán hajdani fõúri kastély) helyén, hiszen ha eredetileg is struccfarm lett volna itt, mire való az aranyhalas medence az udvar közepén.

A regény fõszereplõje Limpopo, egy strucckisasszony, emancipált fiatal madár, aki elhatározza, hogy megváltja, de legalábbis magasba emeli, repülni tanítja népét, a népet, aki rabsorban senyved és nem tud (talán nem is akar) kiszabadulni.

Fontos megjegyezni, hogy e könyv „fordítás\", hiszen a strucckisasszony naplóját Szõcs Géza teszi közre, miután lefordította és átdolgozta azt. Érdemes odafigyelni egy másik apró részletre is: a struccfarm létezésérõl egy udmurt, egy keletrõl érkezett nyelvrokon értesíti a szerzõt, aki a helyszínre ellátogatva már nem talál se õröket, se struccokat, csak egy aktatáskát, benne Limpopo naplójával.

Ebbõl az aktatáskából bukkan tehát elõ az a kézirat, amely számtalan értelmezésnek ad helyet. Alulírott nem tehet mást, mint azt, hogy saját ismeretei tükrében értelmezi a szöveget, ám ez csupán egy lesz a számos olvasat és olvasási mód közül.

A könyv – bár elsõ látásra struccokról szól, akik bezárva és pusztulásra ítélve élnek egy farmon – valójában történelmi regény, történelmi parabola. De azt is mondhatjuk: emlékezés egy hajdanvolt világra, amely szükségszerûen megváltozott, feloldódott, eltûnt. És már az is valami, ha rábukkanunk egy kiszáradt aranyhalas medencére, hiszen bizonyos szempontból ez a medence fontosabb lehet a de la Borda-kincs megtalálásánál is. Nem véletlen, hogy a szerzõ bevezetõjében megemlékezik errõl a kincsrõl, hiszen bármilyen felidézõ cselekvés, bármiféle kísérlet az emlékezésre a „kincs\" megtalálására irányul, az éppen adott kincsre, amirõl senki sem tudhatja egészen biztosan, hogy véglegesen és örökre elveszett-e vagy sem. Pont úgy, ahogy Limpopo, sõt az olvasó sem lehet teljesen bizonyos benne: van-e esély arra, hogy népe újra megtanuljon repülni, egyszóval – szabad legyen.

Mert e könyv nem negatív utópia, nem is tudományos-fantasztikus történet holmi hosszú nyakú, beszélõ madarakról, sokkal inkább egy szépprózában megírt óda a szabadsághoz. Fejlõdésregény, hiszen egy egészen fiatal strucckisasszony életébe nyerünk bepillantást, aki a különbözõ információk hatására rádöbben: a szárny megléte vezet el a szabadsághoz. Csak meg kell tanulni repülni. Meg is érkezik a repülésoktató egy albatrosz személyében, aki a szimbolisták (!) autójából kiszállva kezdi el a tanítást. A helyzet abszurditásához nem fér kétség, hiszen kevés dolog lehet groteszkebb és nevetségesebb, mint az, amikor egy lekötözött lábú albatrosz a repülni képtelen struccoknak tart repülésórákat.

De ebben a világban minden magától értetõdik. Például az, hogy a struccok Faludy Györggyel találkoznak, aki egy Szép Ernõrõl szóló anekdotát mesél el nekik, sõt az is, hogy az Albatrosz A kaffai polgárok címû drámai mûvén dolgozik a strucctelepen. Az Albatrosz – akit Limpopo Albinak nevez – igazán költõi lény: amikor elfogják, még akkor is Omár Khájjám sorait motyogja a matrózoknak.

A strucctelep azonban mégiscsak strucctelep, olyan hely, amelyet õrök felügyelnek, ahol a halál is ott lopakodik a struccok háta mögött. Aki innen szökni próbál, azt könyörtelenül visszahozzák, sõt meg is büntetik. De a büntetés is abszurd, hiszen a szárnyak megkurtítása teljesen értelmetlen egy repülésképtelen madár esetében. Limpopo azonban éppen a büntetésbõl merít újabb erõt: mert ha ez a büntetés, talán tényleg van esély a repülésre.

A Szõcs Géza által megrajzolt világban minden nagyon hasonlít valamire: a strucctelep és környéke a kommunizmus idõszakát élõ Erdélyre, Limpopo, a fõhõs pediglen leginkább egy költõhöz hasonlít, aki a szabadságért küzdött – talán Petõfihez (e hasonlóságot a sóbányából elõbukkanó halott huszárok is alátámaszthatnák), esetleg magához Szõcs Gézához. Akárhogy is lenne, tekintsük költõnek vagy prófétának Limpopót, nincs igazi átütõ sikere egy olyan közegben, ahol a felejtés – méghozzá a szervezett és szándékos felejtés – rendszeres, hétköznapi eseménynek számít.

Elsõ látásra talán furcsának tetszik az alábbi megállapítás, de egyértelmû, hogy a személyes bátorságon túl Limpopót a mûveltsége, a különbözõ mûveltségelemek tartják életben. Elsõsorban a történetek, a rövid lekerekített történetek: évszázadok óta bujdosó erdélyi fejedelem után kutatnak eredménytelenül ellenségei, vagy napjainkban tér vissza egy ötszáz éven át távol levõ erdélyi mágus.

Ezek, a történet fõsodrához csak távolról kapcsolódó mítoszok, legendák teszik lehetõvé, hogy a struccok életének „reális\" terébe az irreális, az elképzelhetetlen is beszüremkedjen, méghozzá úgy, hogy képes legyen könnyedén és magától értetõdõen belehelyezõdni a Limpopóról szóló, általa elbeszélt alaptörténetbe, amelyet akár a magyarságról szóló történelmi struccparabolaként is értelmezhetünk.

A Szõcs Géza által emberi nyelvre lefordított „madárlányregényben\" a reális és az irreális közötti kapcsolat nem volna ennyire könnyen létrehozható, ha a kettõ közötti teret nem szõné át a nyelvi humor, és még valami: a titok, vagy ha úgy tetszik az igazság keresése. A titkot a szerzõ nem árulja el, arra már az olvasónak kell rábukkannia, ami talán nem is lesz oly nehéz, ha a Limpopo-érzés már eluralkodott szívében.

Szõcs Géza: Limpopo. Magvetõ, Budapest, 2007