Szolgálni kell a közönséget

– Hogyan került Szatmárnémetibe és mi tartotta itt ennyi éven át?

– Kolozsvárra hívtak, miután végeztem, de a kihelyezés előtt egy nappal megjelent a kormányrendelet, amelyben zárt várossá nyilvánítottak a hat erdélyi magyar színházi város közül hármat, közte Kolozsvárt is. Ez azt jelentette, hogy kihelyezéssel nem lehetett ide kerülni, csak utólagos áthelyezéssel, bizonyos pártszűrőkön átmenve. A szándék az volt, hogy megválogassák, kik kerülhetnek ezekbe a városokba – Kolozsvárra, Marosvásárhelyre és Temesvárra – és adott esetben megkezdhessék ezekben a stratégiailag fontos vársokban a magyar társulatok elsorvasztását. Maradt tehát Szatmárnémeti, Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy, én pedig a szatmárnémeti társulatot választottam, mivel a szüleim a közelben laktak, lényegében hazakerültem. Bár néhányszor elmehettem volna, Magyarországra is hívtak, de nem tettem. Ennek két oka van, az egyik az, hogy az itteni színház az egész régiót lefedi, Szatmár tulajdonképpen három megye kulturális epicentruma, és  úgy gondolom, hogy tartozunk a szülőföldnek, a közösségünknek. Másrészt pedig időnként – főleg a rendszerváltás előtt, de néha még azután is – volt egy olyan érzésem, hogy néhány embernek kifejezetten örömet szereznék, ha elmennék, ezt az örömet pedig senkinek sem akartam megszerezni. Inkább maradtam és dacoltam.

– Melyek voltak azok a szerepei, amelyekre szívesen emlékszik vissza?

– Minden szerepemet nagyon szerettem, szeretek nulláról kezdeni, úgy közelítek minden szerephez, mintha sohasem játszottam volna. Igyekszem nagyon mélyről kibontani a szerepeket. Az is előfordult, ily módon egy egész rendezői koncepció borult vagy módosult, persze, a rendező beleegyezésével és a rendező örömére. Azt gondolom, hogyha a színész elmélyülten gondolkodik a szerepéről, akár kicsit önfejűen is, az azért így vagy úgy, segítség a rendezőnek is: néha jobb utat talál meg a színész, mint amit a rendező kigondolt, máskor meg téved, és pont azzal segít. Az ember a legelső szerepekre nagyon szívesen emlékszik vissza, ilyen volt nekem a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című musicalszerepem. Ez örökszép dolog marad a számomra, de nosztalgiával gondolok a Rokonok Kopjás Istvánjára is, amit újra műsorra tűztünk. Ennek a problematikája nagyon megérintett. De nagyon sok negatív figurát is játszottam, és furcsa mód ezeket is nagyon szerettem, mert szakmailag kegyetlen kihívásnak számít. A közönség szeretetét ezekkel a szerepekkel nem lehet meglovagolni és lubickolni benne, sőt, szembe kell menni az árral – a közönség eljuthat akár a gyűlöletig is, ez pedig nem egyszer meg is történt. Szakmailag azért nagy kihívás, mert minden negatív figurának megvan a maga igaza, és azt meg kell találni. A színész ilyenkor, akár a jó ügyvéd, védi az általa megjelenített figurát és felmutatja az igazait. Sokszor ezek az igazak erősebbek, szebbek, tisztábbak, mint az, amit a közönség imád. Ilyenkor a figura megformálója néha a nézőknek is beolvas, megmutatva, hogy itt-ott, bizony, nem állunk két lábbal a talajon, hanem romantikus szellőkben libegünk. Ez egy kegyetlenül szép, egyszemélyes játék.

– Hogy érzi, egy művész ki tud bontakozni a Harag György Társulatnál?

– Ez érdekes kérdés. Harag György – Kovács Ferenc szavait idézve – egy „együttest\" hozott létre itt, és ez többet jelent, mint pusztán egy társulat. Ez egy műhely volt, ahol együtt éltek, közösen dolgoztak és gondolkodtak a színházról a társulati tagok. Sikerült értékes csapatot, értékes mentalitást, jó  irányt összehozni Szatmárnémetiben, ami példaértékű nemcsak Erdélyben, hanem általában is a magyar színház történetében. Persze tudatában kell lennünk, hogy a nagy egyetemi központokhoz képest mi „vidék\" vagyunk, és emiatt nyilván nem figyelnek ránk annyira, mint Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy ez nem jelent törvényszerűen másodrangúságot, hiszen nem a Harag György-féle szatmári színház az egyetlen példa arra, hogy kisebb vidéki társulat is a legjelentősebb műhelyek közé emelkedhet. Ma Sepsiszentgyörgy például előkelőbb helyet foglal el a színházi palettán, mint némely egyetemi város. Tehát az is tény, hogy a körülményekből fakadó hátrányokat le lehet küzdeni „vidéken\" is, de az is tény, hogy ehhez háromszor annyit kell dolgozni, mint egy egyetemi központban  – már csak azért is, mert az erdélyi véleményformáló értelmiség ezekben a központokban él. Nehezebben és ritkábban mozdítható ki  az egyetemi városokból, saját közegéből, és főként nehezen csábítható el több száz kilométeres távolságra egy-egy előadás kedvéért. A mi törzsközönségünkben nincsenek olyan jelentős számban szakemberek, kritikusok, egyetemi tanárok, mint egy egyetemi központban, ráadásul persze az anyagi finanszírozás is problémásabb, akadozóbb és sokkal kisebb mértékű (vannak erdélyi színházak, amelyek kivételes esetben akár azt is megengedhetnék maguknak, hogy a mi egész éves költségvetésünket ráfordítsák egy előadásra). Az említett körülmények miatt persze sokkal nehezebb egy színésznek kitörnie innen, például egy UNITER-díjat elnyernie, mint a közfigyelem fókuszában lévő helyekről. Van viszont egy előnye is ennek a vidéki létnek: a befelé figyelésre kedvezőbbek a feltételek, a trendek, a divatok nem annyira kötelező érvényűek számunkra. Az ember belső létére lehet helyezni a hangsúlyt. Mi ezen a téren tudunk felmutatni dolgokat, ettől lehetünk érdekesek.

– Nagyon feldúlt időszakban vettem át a Harag György Társulat vezetését, komoly feszültségek voltak a tagok között, bő egy évvel ezelőtt a sajtóban, nyílt levelek formájában vitáztak egymással a színészek. Hogy érzi, sikerült ezt csillapítania? Milyen a hangulat most a társulatban?

– Úgy érzem, a kedélyek csillapodtak, bár a történtek teljes lecsengése még el fog húzódni egy ideig. A hangulat javult, aminek konkrét, kimutatható jelei vannak. Ma már olyanok is szóba állnak egymással, akik korábban egymás köszönését is nehezen fogadták. Persze, teljesen még nem zárult le ez a feszült időszak, és még egy darabig ezzel küszködni is fogunk. Mindenesetre az én igazgatói programomnak ez volt és marad az egyik alapvető célkitűzése: a rend és a munkamorál helyreállítása, szép szóval, szigorral, bármi áron. Itt olyan helyzet alakult ki, ami színházellenes, amiben nem lehet dolgozni. Márpedig nekünk az a kötelességünk, hogy színházat csináljunk, és ehhez a feszültségeket, ha feloldani nem is, de félretenni föltétlenül szükséges, sőt kötelező. Ehhez mindenkinek igazodnia kell, aki itt akar dolgozni. Aki viszont képtelen továbblépni, és a múltban akar élni, sebeket nyalogatni, és tovább éltetni a feszültségeket, azzal nincs mit kezdeni. Persze fokozott érzékenységgel kell odafigyelnünk azokra, akik a leginkább sérültek lelkileg ebben a cirkuszban, de az elvárás irányukban is az, hogy mindent megtegyenek a munkamorál helyreállításáért – és büszkén mondhatom, hogy a legtöbben így is cselekedtek ebben az évadban. Sokan nagyon nagy sérelmeket nyeltek le, tettek félre annak érdekében, hogy itt egy újrakezdés történhessen, és újra normális munkamorál alakulhasson ki.

– Aránylag kis város egyetlen színházaként nagyon változatos közönség igényeit kell, hogy kielégítsék. Mit tartanak elsősorban szem előtt, amikor az évadtervet összeállítják?

– A repertoárt igyekszünk színessé tenni, a nagyszínpadi produkciókat  úgy választjuk, hogy mindenki találjon kedvére valót, értékelhetőt. Erősíteni akarjuk az alternatív megnyilvánulásokat, a jövőben a kísérletezőbb jellegű stúdióelőadások számát is növeljük majd, így igyekszünk bővíteni a kínálatot. Ez egy nagyon kényes dolog, mert mindenki azt szeretné, hogy az ő ízlése szerint működjék a színház, ami egy művész számára időnként bosszantó. Minden művészt kihoz a sodrából néha, ha azt érzi, hogy egy-egy néző úgy gondolja, öt csomag cigaretta áráért egy évadra megvette a színház orientáltságát, profilját, a színészeket, diktálni, parancsolni próbál – és rendel. Szerencsére ez elszigetelt jelenség azért, sokkal több a jószándékú visszajelzés, a pozitív értékelés és az építő kritika, aminek viszont mindig nagyon örülünk. A közönség eltérő igényeit színházvezetőként mindig szem előtt kell tartani: tudni, melyik előadás, melyik közönségrétegnek szól, és igyekezni, hogy mindenki találjon kedvére valót. Ugyanakkor a mi feladatunk az, hogy ne pusztán kiszolgáljuk, hanem a szó nemesebb és építő értelmében szolgáljuk a közönséget.

– Milyen irányba kívánja vinni a színházat, miután elődje, Keresztes Attila munkáját sokan kritizálták a nézők közül, többen fogalmazták meg azt, hogy egy Szatmárnémeti méretű városban könnyen emészthető darabokat kellene játszani, és nem kísérleti színházat működtetni. Persze, népes volt az a réteg is, mely nagyra értékelte a művészeti vezető színvonalas rendezéseit...

– Amint azt már a sajtóban is jeleztük, itt téves fogalomértelmezéssel állunk szemben. Ez a színház Keresztes Attila igazgatása alatt sem volt kísérleti színház. Egy elkötelezett művészszínházi modell volt, de nem kísérleti színház. Tökéletesen félreértette a terminusokat, aki ilyet mondott. Néha talán nem volt eléggé szórakoztató a nézők számára, de szerintem nem ez volt a fő gond, sokkal inkább a kommunikációval lehettek esetleg problémák. Ugyanakkor nekem nem tisztem az elődömet minősíteni, problémákat felvetni az ő, szakmailag egyébként nagyonis sikeres igazgatásával kapcsolatban. A magam számára persze levonom a következtetéseket, pontosan tudom, mit akarok továbbvinni, és mit akarok másként csinálni. Én alapvetően a kommunikáción akarok változtatni. Szoktam mondani, hogy úgynevezett közönségbarát színházat csinálunk, de ez nem azt jelenti, hogy a néző megrendeli az előadásokat és a minőséget, hanem azt, hogy a közönséggel intenzívebben kommunikálunk. Szóbaállunk a nézőkkel, és ha kell, segíteni próbálunk abban is, hogy egy-egy újszerű színpadi nyelv megértéséhez eszközöket adjunk a kezükbe. Ami a múltat illeti, azt valóban nem nekem tisztem értékelni, és védeni sem tisztem az elődömet, de azt azért az igazságosság kedvéért fontos megemlítenem, hogy itt nagyon változatos műsorpolitika volt eddig is: a musicaltől, az operettől a klasszikus komédiákig, tragédiákig, drámákig és a kortárs vígjátékokig minden volt műsoron Keresztes idején is. A probléma forrása biztosan nem lehetett a műsorpolitika, esetleg a túlzott stiláris egységesség. Amikor a közönség ugyanannak a rendezőnek a stílusában lát megrendezve egymás után több darabot, akkor egy idő után sok lesz neki. Ha itt például Silviu Purcărete vagy Robert Wilson dolgozna egyfolytában, azt is megunnák, mert mindegyiknek jellegzetes stílusa és képi világa van, általában ugyanazokkal a díszlettervezőkkel dolgoznak, és a színpadképeik, a látványviláguk, sílusuk sok, szinte kézjegyként működő visszatérő elemet tartalmaz, műfajtól függetlenül. Épp ezért nem szoktak az ilyen rendezők egyetlen színházhoz szerződni, hanem szabadúszóként dolgoznak. Nem azzal volt a gond, hogy milyen művészi irányvonalat vett, szerintem az nagyon is rendben volt, azzal volt inkább a gond, hogy esetenként egy évad öt előadásából hármat ő rendezett, és ez nem egoizmusból fakadt, hanem spórolási szándékből, annak érdekében, hogy meghívhasson egy-egy nagy rendezőt, például Mohácsi Jánost vagy Radu Afrimot. Így tudta kiszorítani azt az összeget, ami az említett szaktekintélyek meghívásához kellett, mert nagyon rosszul állunk anyagilag. Mi nem tudjuk megengedni magunknak azt, amit egy jobb helyzetben lévő színház megtehet, hogy minden darabunkat más-más neves rendezővel vitessük színre.

– Diákszínjátszó táborokat vezet. Miért tartja fontosnak, hogy a gyerekek, fiatalok színjátszással foglalkozzanak?

– Ennek révén ki tudják bontani önmagukat. Ez nem feltétlenül a színházi utánpótlás szempontjától lényeges – itt a diák személyisége a fontos. Segít nekik kinyílni. Egyszer egy pedagógus azt mondta, hogy egy-egy hét leforgása alatt csodákat művelek. Ez a csoda néha tényleg meg is történik, főleg, ha egy csoport évekig dolgozik együtt az irányításom alatt. Néha magam is elcsodálkozom, honnan indulnak és hová tudnak eljutni a gyerekek. A színjátszás nagyon jó személyiségfejlesztő módszer, sokszor az utcán, anélkül hogy felismerném a szembe jövőt, a tartásáról, a mozgásáról, az aurájáról meg tudnám ítélni, hogy színjátszó volt-e vagy sem. Ez görcsoldás, segít feloldani a gátlásokat, és sokat számít az önbizalom erősítésében – ez a lényege a dolognak. A gyerek megtalálja a saját énjét, felfedezi és megtanulja felvállalni a saját értékeit.

Bessenyei István
1955-ben született Égerháton, Máramaros megyében. Középiskolába Szilágycsehben járt, majd három évet tanított Szamosardón. A színművészeti főiskolát Marosvásárhelyen végezte 1981-ben, azóta a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja. Zenél, zenét szerez, dalszövegeket írt, filmet rendezett, diákszínjátszó csoportokat irányít, színjátszó táborokat vezet. Egy éve a Harag György Társulat művészeti igazgatója.